Fehér Karácsonyt Ígér Az Idő....

„Nem a csillagokban kell keresni a sorsunkat,
 hanem önmagunkban.”
Shakespeare


1.
1885.12.21. London

A rothadó avar nyirkos földdel kevert jellegzetes illata szökött be a szobába, a résnyire nyitott ablakon át, a csípős, koratéli levegővel.
A férfi kissé lejjebb tömködte pipájában a parazsat, majd kellemeset szívott belőle, és hátradőlt az ablak felé fordított, kényelmes karosszékben. Egyedül volt, és a magány, mint mindig, most is jótékonyan hatott elméjének kavargó ködére. Szerette a kertet nézni, még ilyen napokon is, amikor odakint is sűrű fátyol borult az ablak elé, eltakarva mindazt, amit tudott, sejtett, vagy remélt.
A fák már többségében ledobálták magukról színes, őszi levélmaskarájukat, de a titokzatos sövénylabirintus ilyenkor is zölden pompázott. Most azonban nem volt több mint egy halványan sejthető folt a sűrű fehérségbe veszve.
Az asztalon felbontott levél hevert, talán arra várva, hogy újraolvassák. Finom, női írás, szépen, határozottan húzott betűk tudatták a címzettel, hogy atyja egyre rosszabbul van, és hamarosan eljön az elkerülhetetlen. A haldokló utolsó akarta, hogy fia megnősüljön. Ismét.
A férfi beleszívott a pipába, majd lassan kiengedte szájából az illatos füstöt. Lord Northbrook. Cseppet sem hangzott vonzóan. Persze attól függ, kinek. A lányaikat kiházasítani kívánó matrónák számára több mint kívánatos.
Anyja bizonnyal megérti érzéseit. Atyja kívánsága nem egyeztethető az ő elképzeléseivel. Persze így a birtok unokaöcsére száll majd halála után, de annyi baj legyen. Bizonyára az ifjú Lord helytáll majd. Jobban is, mint ő. Igaz, atyja kívánságának nem eleget tenni nem nevezhető megfelelő viselkedésnek, de az öröklés adott, a többi pedig…
Lord Francis George Thomas Baring teljes nyugodtsággal nézte a kertet elrejtő ködöt a nehéz brokátfüggönyök keretében. Talán megkérhetné Angel kezét. Rendkívül szellemes ötletnek tartotta, bár úgy vélte, atyja rossz néven venné, ha egy szem fia előbb távozna az élők sorából, mint jómaga. Ő azonban a legkevésbé sem vágyott egy újabb esküvőre. Külső személyt elvenni politikai megfontolásból megfelelő lehetne. Persze nem sokat találkoznának. Ha pedig rendtaggal házasodna… nos, egyrészről kézenfekvő, és kényelmes, másfelől… egyszer már elveszített egy feleséget. Eleanor egy rutin terepmunka során halt meg, egy démon keze által. Gyerekkoruktól ismerték egymást, és ha nagy szerelemről nem is beszélhettek, mindenképpen ragaszkodtak egymáshoz. Nem, biztos volt benne, hogy nem kíván elveszíteni még egy társat.
Ismét beleszívott a pipájába, és teljes elégedettséggel úgy döntött, a levél jelenleg nem érdemel több törődést. Halk kopogás az ajtó felől.  A Lord könnyedén beazonosította, úgyhogy finom sóhajjal kiverte pipájából a hamut, és a csekélyke maradék parazsat, mielőtt válaszolt volna.
— Jöjjön be, Mr Mallory!
Jólfésült fiatalember nyitott be az ajtón, a lakájok sötét frakkjában, és az elmaradhatatlan ezüsttálcával a kezében. Szinte hangtalan léptekkel sietett oda a férfi karosszékéhez, és meghajolva nyújtotta át a tálcát, rajta a fehér, le nem zárt borítékot. A Lord elvette, és biccentett.
— Köszönöm – majd megvárta, míg a küldönc távozik, és csak akkor nyitotta ki.
A tartalom nem lepte meg. Angel látni akarta, azonnal. Ő mindig azonnal hívat mindenkit. Végtére is, mindannyiuk közül az ő ideje a legdrágább.
Felvette a zakóját, és elindult. Az ablakot résnyire nyitva hagyta, bár kintről igazi, téli hideg áradt. Talán még hó is lesz. Megint.
Végigment a folyosón, és leért a szivarterembe. Néhányan üdvözölték, ő visszabiccentett, de nem állt meg, kifordult a közös helyiségből, átvágott a hallon, és Angel fogadóterme felé vette az irányt. Az ajtó kinyílt előtte, és odabent a megszokott félhomály várta. A falakon gázlámpák világítottak, közepes erősségűre csavarva, pedig ha elhúzták volna a függönyöket, elég fény áradt volna be a sűrű, szürkés köd ellenére is… de Angel termeiben mindig éjszaka volt.
A nő, az asztal mellett biccentett felé.
— Üdvözlöm, Lady Radcliffe.
— Lord...— csupán becenevén szólította, mely a renden belül jóval elterjedtebb volt, mint a hosszú, hangzatos nevek, és címek használata — Ezek szerint ma jó eséllyel közös feladatunk lesz.
Az asszony mosolya sosem volt önfeledt, és így azok, akikre rávillantotta, sosem tudták, őszinte-e, vagy sem. De a Lordot mindez nem zavarta. Ismerte már annyira Mirabelt hogy ilyesmin nem akadt fenn. Bár nem szeretett nőkkel dolgozni, — úgy érezte nagyobb felelősség hárul rá a megvédésük okán, mint amit a feladat egyébként ráterhel, — de Mirabel más volt. Talán a legjobb, legkegyetlenebb harcos, akit terepen látott. Bár társadalmi rangja – mind születése, mind házassága révén— okot adott volna, hogy az árnyak közt tevékenykedjen, ő félredobva neveltetését mégis inkább ölni vágyott. Persze nem csoda azok után, amin keresztülment.
A Lord helyet foglalt, és bólintott. Szemügyre vette az asszonyt. Nem tűnt nyugtalannak. Sötét haja tökéletes kontyba volt tűzve, az a néhány ősz tincs, mely az évekkel ezelőtti szörnyűségek látványos, és felejtést nem engedő emléke, sokat öregített megjelenésén. Pedig nem volt harminc éves sem. Finom vágású barna szemei különlegessé tették arcát, de volt bennük valami földöntúli tűz, ami csak azoknak tűnt fel, akik jól ismerték.
A szoba túloldalán kinyílt az ajtó, és belépett Angel. A szoba levegője érezhetően lehűlt, és a kemény, határozott vonások egy pillanatnyi kétséget sem hagytak az érkező komolysága felől. Néhány lépéssel az asztalhoz sétált, mit sem törődve vele, hogy a Lord úriember módjára felállt, kihúzta a széket, leült, és kényelmesen meggyújtotta a hosszú szipka végén a cigarettáját. Kifújta a füstöt, és láthatóan nem törődve az illemmel kényelmesen hátradőlt.
Ilyenkor szokott egy aktát átlökni az asztalon, de ezúttal semmi nem hevert előtte. Szinte várakozva nézett két odarendelt emberére, hosszú másodpercekig tartva a szünetet. A feszültséget szinte vágni lehetett, és Angel aurájából áradó jeges hidegséggel egyre szorongatóbb lett minden pillanat. Ezek azok a percek, amikor az ember akaratlanul is elgondolkodik azon, hogy elkövetett-e valamit.
— Nos… — fújt ki egy újabb adag füstöt halovány ajkain a nő, és végignézett a vele szemben ülő pároson – hónapokkal ezelőtt mindketten meghívást kaptatok Lord Dunwille karácsonyi jótékonysági báljára.
Nem kérdezte. Pontosan tisztában volt vele.
A Lordnak furcsa előérzete támadt, és egyáltalán nem volt ínyére a következtetés, amit levont. Lady Radclife is különös tekintettel pillantott a nagymesterre, a férfi majdnem biztos volt benne, hogy a nő ugyanarra gondol, amire ő. És egyiküknek sem fog tetszeni, amit Angel mond.
— Az a döntés született, hogy ti ketten megjelentek a bálon.
Mirabel megköszörülte a torkát.
— Ma éjjel telihold van, és ráadásul egybeesik a napfordulóval…
Angel pillantása beléfojtotta a szót. A nagymester szeme összeszűkült, és ha lehetséges, a szobában még inkább eluralkodott a hideg.
— Nem emlékszem, hogy csillagászati továbbképzést kértem volna, Mirabel. Az utasítás az, hogy mindketten jelenjetek meg a társadalmi eseményen, és viselkedjetek a rangotokhoz méltóan. Lord Dunwille nem túl gyakran nyitja meg a házát mások előtt, és visszahúzódó természete ellenére ő a pénzvilág egyik legbefolyásosabb tagja. Nem is beszélve főnemesi származásáról. Udvariatlanság lenne visszautasítani, meg sem említve azt a csekélységet, hogy nemesi lelketeket mennyire meghatja a jótékonyság gondolata.
— Ha jól tudom, — szólalt meg végül a Lord – Powis grófnő is éppen ma ad egy hatalmas estélyt.
Angel hideg mosollyal bólintott.
— Nem véletlen. „Lady Bloodmoon” az egyik legnagyobb pénzügyi ellenlábasa Lord Dunwille-nak, és a leginkább az bosszantja, hogy mindhiába próbálja megszerezni a Lord gyárait. Évek alatt annyit sem sikerült elérnie, hogy személyesen tárgyalhasson vele. Bár Lord Dunwille tudomásunk szerint nincs tisztában a grófnő vámpír voltával, ez esetben jól jött neki, hogy senkivel nem érintkezik. Így „Bloodmoon” nem kapott lehetőséget rá, hogy praktikáit alkalmazza ellene.
— Csak nem kell tartanunk attól, hogy a vámpírok megtámadják a Lord kastélyát? – Mirabel hangjába nem kevés gúny vegyült.
— Természetesen nem – fújta ki a füstöt lassan Angel, és szeme megvillant, jelezve nemtetszését az előző megnyilvánulás iránt. – Viszont társadalmi kötelezettségitek vannak, és a Rend képviseltetni akarja magát Dunwille bálján.
A Lord biztos volt benne, hogy nem kevésbé képviseltetik magukat a countessa estélyén is. Sőt…
— Egyébként, van valaki a házban, aki hasznos lehet számunkra, és úgy véljük, hogy az illető esetleg felvételt nyerhetne különleges tagjaink közé. A ti dolgotok azon kívül, hogy jól érezzétek magatokat, bár kétlem, hogy ez lehetséges, hogy véleményt alkossatok a célszemélyről.
Angel gonosz pillantással tette le az asztal szélére cigarettáját.
— Viszont mivel úgy látom, nem értékelitek kellően a rátok kirótt feladatot, nem árulom el, ki az, akiről referálnotok kell. Hozzátok a legjobb formátokat. Távozhattok!
Mirabel ajkán egyértelműen ott volt a tiltakozás, de visszanyelte. Kétségbeesetten pillantott Angelre, bár nem valószínű, hogy azt remélte volna, hogy meghathatja a kőszívű asszonyságot. Felálltak. A Lord meghajolt, és mindketten távoztak.
Angel felsóhajtott.
— Azért mert maguktól sosem mennének el, és mivel lassan mindketten átkerülnek a figyelők közé, szükségük van rá, hogy szokják a helyzetet.
Felemelte a cigarettát, és beleszívott.
— Nem. – felelte az el nem hangzott kérdésre. – Figyelnem kell arra is, hogy az embereim milyen érzelmi állapotban vannak, és arra is, hogy mennyire építik, és tartják fenn kapcsolataikat. Ők ketten hajlamosak magányos vadászt játszani, azt pedig nem engedhetjük.
Gunyoros mosoly kúszott holtsápadt ajkaira.
— Így van. Ma nem a saját terepükön fognak játszani… de meg kell szokniuk, mert hamarosan oda lesznek száműzve… végleg…


Mirabel közel járt egy komolyabb dühkitöréshez.
— „Lady Boodmoon” estélyt ad, és a városban őrjöngő vérfarkas ellen is hajtóvadászat lesz ma éjjel. Alapvetően egyetlen pokolbéli, vagy sötét mágus sem fogja kihagyni, hogy egy ilyen éjszakán akcióba lépjen, egyszerűen nem értem, miért nem tarthatunk a többi vadásszal, miért kell unalmas vénségek között parádéznom, amikor…
— Unalmas vénségek? – csóválta meg a fejét a Lord – Hát, köszönöm...
Mirabel zavartan nézett rá, de mielőtt tiltakozhatott volna, a férfi folytatta.
— Talán nem vagyok már olyan fiatal, mint ön, ifjúhölgyem, de azért unalmasnak még nem mondanám magam…
— Nem, nem, én nem önre gondoltam….
A Lord finom, úri mosollyal elmosolyodott,és leheletnyit meghajolt.
— Persze, hogy nem. Nos, Lady Radcliffe úgy vélem, hamarosan találkozunk.
Meghajolt, és elindult, vissza a szalonok felé. Ideje elolvasni az újságokat, meginni egy feketét...
Átsétált a kék termen, és biccentett Mirrorwall mester felé, aki Bellarosa kisasszony mellé telepedett le egy asztalhoz, és épp az egyik falon függő festmény elemzésébe merültek bele. Valóban, a Lord egy pillantással megállapította, hogy új a kép, és stílusát tekintve arra gyanakodott, hogy az egyik rendtag, Mr Morgan keze munkája. Kellemes, ifjú hölgyet ábrázolt egy nyári kertben, fehér ruhában, kalapban, csipkés ernyő alatt… Valószínűleg jó érzéssel tölti el azokat, akik kevésbé szeretik a mostani, hideg, borongós időt. És azokat is, akik kedvelik a szép arcú hölgyeket.
Jane Wellmore viharzott le a lépcsőn, és úrinőhöz, sőt, úri szalonhoz egyáltalán nem illő hevességgel, fennhangon érdeklődött Lord Henry Westright után.
A telihold. Mindig megviseli szegényt.
Jane nem volt közönséges nő, talán az egyik legszebb a rendházban, szőke hullámos haja aranyló keretet adott finom bőrű, babaszépségű arcának. Kék szemei akár egy tiszta tó, és vékony, izmos alakjából bizony nem sokat takart a fehér selyem köntös, amit magára kapott késői ébredése után. De mindezek ellenére a férfiak óvakodtak a közelébe kerülni. Persze érthető, ki kívánna olyan párt magának, aki bármely teliholdkor darabokra tépheti? Hacsak nem egy másik farkas. Mint ahogy így is volt.
A Lord belépett egy kisebb helyiségbe, majd a játéktermen át a zeneszoba felé vette az irányt, úgy vélte, ott bizonyára maga lehet ezen a ködös, hideg délelőttön. A játékteremben többen is tartózkodtak, ketten éppen billiárdot játszottak, az egyik asztalnál pedig valaki egyedül rakosgatta a kártyát – láthatóan várt valakire.
— Ezzel a „hótündérrel” sok gondunk lesz még – sóhajtott az egyik, majd pontosan, és kellő erővel lökte meg a golyót, mire a többi szanaszét szaladt a zöld filcen. – Mikor is hoztátok be?
Társa megvonta a vállát.
— Úgy emlékszem szeptember végén. Majdnem meglincselték. Ez a kis hó semmi ahhoz képest, amit odaát művelt. A város fél évig volt elzárva a világtól.
— Kíváncsi leszek, mikorra tudja meg kontrollálni az erejét.
— Eltarthat egy ideig— szólalt meg a kártyaasztalnál ülő, és ahogy felemelte a fejét egyúttal biccentett a Lordnak is. – De ha akarják az urak, átirányíthatom a hölgyet a szobáikba, és meglátjuk, jobban haladnak-e vele, mint a mágusmesterek.
A Lord visszabiccentett, és kissé megmosolyogta Kirsbury nagymester kioktató elégedetlenségét. Ilyen témákba jobb nem beleszólni.
A zeneterem várakozásaival ellentétben nem volt teljesen üres. Az egyik karosszékben egy férfi ült, és az újságot olvasgatta, arca előtt tartva.
— Pardon, jó napot! – köszönt a Lord.
— Óh, — nézett fel a másik, és szélesen elvigyorodott. – Üdvözlöm, Lordom, üdvözlöm! Csatlakozzék, ha meg nem sértem!
— Köszönöm Tom…
A Lord elhallgatott, és végigmérte az illetőt. Ez az öltözet, ez a színvilág… nos, ilyenkor vagy Lord Herningshire, vagy Sir Morwock, esetleg Sir Hillerton, bár ez utóbbinál Tom komolyabb szakállat visel. És mivel a monokli, ami a szemére van csíptetve aranykeretes…
— … akarom mondani, Sir Morwok. – biccentett, és helyet foglalt a másik székben.
— Ez igen, lordom – vigyorgott továbbra is Tom, és elismerően biccentett a másik felé. — Maga az egyetlen, aki minden alkalommal pontosan eltalálja, éppen ki vagyok.
— Ez csupán azért van – viszonozta a bókot a Lord, ahogy illik – mert ön olyan következetesen, és részletekbe menően pontosan dolgozik, amivel természetesen nem kis elismerésemet vívta ki – biccentett. – Van valami érdekesség az újságokban?
— Nem mondhatnám – tette le a lapot az asztalra fitymálóan, és mielőtt a kérdés elhangozhatott volna, magától el is kezdte sorolni az egyéb híreket. – Nem tudnak ezek semmit. Azt sem említik, hogy újabb széttépett holttestet találtak a Fitzroy Square közelében, a Grafton és a Whitfield sarkán. Egy ismert alvilági figura. Egy kislány ült mellette, sokkot kapott. Egy szót sem lehetett kihúzni belőle, nem is csoda, az orvosok szerint az elmúlt napokban többször is megerőszakolták, valószínűleg valamelyik rossz nevű házba szánták…
— A szobor?
— Még a téren van… de kétlem, hogy sokáig. Sebastiannál lehet fogadni, mikor áll odébb – kortyolt egyet a csészéjéből Tom. – „Lady Boodmoon” is bál ad ma.
— Ön is hivatalos, Sir Morwok?
— Hát, sajnos nem – sóhajtott – Én mindössze egy színházi előadásra számíthatok ezen az estén. Még a vérfarkas-hajtásból is kimaradok. Ha már itt tartunk – hajolt kissé közelebb— mondja csak, Lordom, maga kit hajszol ma este? Meghívták a farkas-vadászatra? Vagy esetleg az alkimista után veti magát, mint a többség?
A Lord arcán megrándult egy aprócska izom.
— Én Lord Dunwille karácsonyi jótékonysági báljára vagyok hivatalos.
— Hogy? Lord Dunwille? – Tom lázasan kutatott az elméjében – Partit ad az öreg? Furcsa, úgy emlékszem, nem szokott… De mintha valamelyik lap említette volna egy-két hete… Hogyhogy oda megy, lordom, vágyik egy szabad estére?
— Így is mondhatjuk – sóhajtott a férfi, és intett az egyik inasnak – kérnék egy csésze feketét – majd visszafordult Tom felé. – Mindenesetre valószínűleg kevesebb izgalomra számíthatok, mint Ön, a színházban. Apropó, melyik hölgyet kíséri ma este?
Tom elmosolyodott, kajánul, cinkosan, és sokat sejtetően.

Ebéd után visszavonult egy kicsit, majd a délután hátralévő részét a nyilvános könyvtárban töltötte. Egyedül volt, de ez nem zavarta. A rendház nagy része a különleges estére készülődött,— ritka, hogy egyszerre ennyi szörnyűséget vonzzon egy együttállás, — aki pedig nem… nos, közelgett a karácsony, és mint mindig, ezt most is sürgés-forgással, készülődéssel, ajándékvásárlással, és hasonlókkal járt. A rendház is felbolydult ilyenkor, hisz karácsony előtt, szentestén rendezik az klub jótékonysági estélyét. Ez az egyetlen alkalom az évben, amikor olyan teheti be a lábát a birtokra, aki nem a Fekete Fény Rendjének tagja, vagy, ahogy a kívülállók gondolják, nem tagja az elit klubnak, mely Lord Willoughby birtokán működik – és mint ilyen, ez az alkalom rendkívül népszerű volt. Szinte vetélkedések mentek a meghívókért, melyből a nem névre szólóak igen korlátozott számban, és évről évre egyre korlátozottabban küldtek ki. Az újságírók versengtek a bejutásért, és az ifjú hölgyek mindent elkövettek, hogy valamelyik meghívott úr oldalán megcsodálhassák a kastélyt. A készülődés tehát erőteljesen folyt, a Lord pedig örült, hogy a könyvtárban senki nem háborgatta. Legalábbis egy jó ideig.
Éppen lapozott, amikor egy belépő alakra lett figyelmes. Mindaddig nem szentelt különösebb figyelmet a hölgynek, míg két mondat közt nem konstatálta, hogy a ruha suhogásából kivehetően felé közeledik, se nem a kényelmes kerevetek, se nem a polcok vonzzák, hanem az ő társasága. Felpillantott. Kellemes arcú, rendkívül fiatal hölgy állt néhány lépésnyire tőle, és bár lassan már sötétedett odakint, és a könyvtár sem úszott fényárban, mégis tisztán látszott, hogy a leány elpirult, ahogy a Lord ránézett.
— Üdvözlöm, Helena kisasszony – állt fel, és hajolt meg felé a férfi udvariasan.
— Lord Baring… én… nem akartam megzavarni — hebegte, és rendkívül bájosan babrálta a legyezőjét.
— Semmi gond kisasszony, már úgyis végeztem – füllentett nagyvonalúan, és becsukta a könyvet, hogy véletlenül se tűnjön úgy, hogy folytatni kívánja az olvasást.  – Nos, segítségére lehetek valamiben, vagy csupán egyedül érezte magát ezen a zimankós délutánon, és beszélgetőpartnerre vágyott? – segítette ki szorult helyzetéből a lányt… ismét.
Helena kissé felbátorodott. Alapvetően igen helyes lány volt, édes ártatlan pillantással, és ami szokatlanabb, ugyanilyen ártatlan lélekkel. Hiába látott ő maga is a rend tagjaként nem egy szörnyűséget, mégis képes volt tisztának maradni. Igaz, ami igaz, óvták is, akár egy korán nyíló liliomszálat. Születésétől nagy dolgokra rendeltetett, hisz ő egy a három moira közül. Még néhány hónapja gyermeknek számított, de most már ő a Nő. Ugyan már… hisz alig múlt tizenhét, szemtelenül fiatal, és annyira gyermeki lélek!
Helena elfelejtkezve az illemről úgy huppant le a székre, akár egy kislány, igazolva a férfi korábbi eszmefuttatását.
— Lady Radcliffe említette, hogy ő és ön… szóval… hogy ma este egy jótékonysági estélyre hivatalosak…
A férfi bólintott, a lány még inkább elvörösödött, tudta, hogy olyasmit tesz, amit nem lenne szabad, de küzdött benne a gyermeki kalandvágy, és az elvárt viselkedés. Halkan, de gyorsan, mintha túl akarna lenni mielőbb az egészen bökte ki, amiért jött.
— Tudom, hogy nem illendő ilyesmit kérni, Lord Baring, de nem vinne magával az estélyre a kísérőjeként?
A Lord elmosolyodott. Nem mondhatni, hogy teljesen meglepték volna a lány szavai, hiszen Helena Melmore-ról mindenki tudta, hogy imádja a társasági eseményeket. Legyen az egy teadélután, piknik, lóverseny, vagy hangverseny, de persze, mindenek felett az estélyeket, és a jótékonysági estély… nos, az álmai netovábbja lehet.
A férfi lassan bólintott.
— Jól látja, ifjú hölgy, ilyesmit nem illendő kérnie.
Egy pillanatig vad szenvedélyt érzett magában aziránt, hogy okítást tartson arról, hogyan is illendő, és még inkább hogyan kifizetődő egy ilyesféle kérést úgy tálalni, hogy a másik akarja meghívni az embert, de eltekintett ettől, látva Helena szégyenét, és vöröslő arcocskáját.
— Nos, kisasszony, az az igazság, hogy a meghívó valóban a részemre és egy kísérőjére szól, ahogy az lenni szokott, és minthogy Lady Radcliffe és férje saját meghívóval rendelkezik, így megtehetném, hogy önt viszem el bájos kísérőmként, hogy oldalamon ragyogjon ma este…
A lány szeme felcsillant, ahogy reménykedve a férfire pillantott.
— De az az igazság, hogy Angel rendkívüli módon ragaszkodik önhöz, és nem meglepő, és még kevésbé elítélhető módon, az ön biztonságát tartja leginkább szem előtt. Így ha önkéntesen magammal vinném, úgy minden bizonnyal haragjának olyan hevét vonnám magamra, melyet nem kíván egyetlen porcikám sem.
Helena mosolya a beszéd alatt lassan lehervadt, és arckifejezése csalódott kétségbeesésbe ment át.
Talán javasolhatná a lánynak, hogy Tom Cantyvel próbálkozzék, elvégre a színház is több a semminél, ha nem is bál… De aztán elmosolyodott.
— Úgy vélem, az egyetlen mindkettőnk számára üdvözítő megoldás, ha mindent tudó főnökasszonyunk beleegyezését kérjük erre a kis… táncra.
A lány kétkedve, de visszamosolygott, és a Lord biztos volt benne, hogy amennyiben Angel beleegyezik, a következő látogatója Mirabel lesz, aki arra hivatkozva, hogy Helena úgyis ott lesz, más feladatot kér az estére. És persze Angel ismét nemet mond…
2.

Az utcalámpák fénye ütemesen villant fel újra, és újra, ahogy a kocsi végigzötyögött a macskaköveken, majd bekanyarodott a kapun, és hamarosan megállt a Dunwille ház előtt. A Lord kiszállt, és karját nyújtotta ifjú kísérőjének. A leány arcáról rendkívüli boldogság sugárzott, és a férfi úgy vélte, sosem látott ilyen gyermeki örömöt felnőtt emberen. Ettől kifejezetten vonzó, és határtalanul aranyos lett szemében a gyermeki éveit éppen csak elhagyó, ifjú teremtés.
Nem volt könnyű meggyőzni Angelt, hogy engedje meg Helena számára, hogy elhagyja a rendház biztonságát. Lord Baring személyes közbenjárása is szükséges volt, valamint a biztosítéka, hogy ő, mint vadász lesz a kishölgy mellett testőrként, és egyetlen pillanatra sem hagyja majd magára. Mindazonáltal a Lord biztos volt benne, hogy Angel végül azért engedett a kérésnek, mert ezen az estén, ezen a bálon aligha lesz bármi érdekes, és a legnagyobb veszély, ami a kis moirát fenyegeti legfeljebb az, hogy szert tesz néhány újabb udvarlóra, vagy ne adj isten becsíp a karácsonyi puncstól.
Helena elfogadta a Lord kezét, és ahogy kilépett a kocsiból, az első hópihe az orrára libbent. Egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, és ragyogó szemmel pillantott fel a szürke égre.
— Havazik… – suttogta – ez a legcsodásabb nap, és a legcsodásabb bál, és ön, Lord Baring a legcsodálatosabb ember, akit ismerek!
— Kérem, kisasszony – morogta kissé szégyenkezve – nem illendő ilyesmit mondani.
De Helena Melmore ezúttal nem törődött az illemmel, ahogy lelépett a kocsiról, lábujjhegyre emelkedett, és futó csókot lehelt a férfi arcára. Ha lánya lenne, gondolta közben a Lord, az éppen ilyen idős, és ilyen lelkes lenne, és ha szerencsésen az édesanyjára hasonlít, éppen ilyen szép is.
— Na de ilyet – mosolygott– még a végén félreérti valami oktalan szemlélődő, és hírbe hozzák egy ilyen vénséggel…
A lány pirulva nevetett, de tudta, viselkednie kell, úgy, ahogy tanították, ahogy az úri társaságokban elvárják, és mindezek felett úgy, hogy Angel úrnőnek a legapróbb oka se legyen megfeddnie őt, amikor visszatérnek.
Lord Baring a kétszárnyú, díszes bejárati ajtó felé vezette a lányt, és közben azon gondolkodott, mi lenne, ha őt kérné feleségül. Az úri társaságnak nyilván nem tetszene eleinte, hogy rangon alul házasodik, de apja el lenne ragadtatva a moirától. Angel, és a rend bizonnyal örömmel venné, ha a lány mellett ezentúl minden pillanatban egy harcos testőr állna, és a kis Helena örömmel mondana igent, hisz ezzel megnyílna előtte az út a társasági összejövetelekre. Meghívó minden eseményre, a legapróbbtól a legkülönlegesebbekig… sőt, ha apja nyomdokaiba lépne, néhány év alatt India első asszonyává is tehetné újdonsült hitvesét. Ezzel a friggyel mindenki csak nyerne… Kivéve Helenát. Aki most még úgy gondolja, hogy megéri férjhez menni azért, hogy elérje álmait, és nem is sejti, milyen csodás álmokról mondana le ezáltal. A lány érdekét, és saját vágyait tartva szem előtt úgy döntött, ezt az ötletet soha nem szabad szavakba önteni. Beláthatatlan következményei lehetnének. Ellenben a gyámleánya akár lehetne így is.
Cinikus mosollyal az ajkán nyugtázta saját döntését, amit szerencsére a hölgy nem vett észre, annyira lekötötte a Dunwille ház külseje és belseje.
— Lord Francis George Thomas Baring, és kísérője, Ms. . Helena Melmore.
Bejelentették őket. A pillantások feléjük fordultak egy időre, a Lord tekintete végigfutott a vendégeken.
A házigazda az egyik sarokban állt, kezében pohár – érintetlen – előtte jó néhányan álltak, és hozzá beszéltek, Lord Blakewood, és két hölgy, akiket hátulról nem tudott azonosítani – Lord Dunwille láthatóan nem vett részt a beszélgetésben, hiába is szegeztek neki minduntalan kérdéseket.
Első pillantásra körülbelül húsz, huszonöten lehettek, akiknek nagy részét a Lord ismerte, ha nem is közelről, de név szerint, és személyesen. A falnál, az egyik erkélyre nyíló, ám most zárt ajtó előtt Lady Radcliffe állt, kifelé figyelve, láthatóan nem igazán lelkesedett az estéért, és a közegért. Lord Arnsmock lépett mellé, és Mirabel kényszeredetten rámosolygott.
Egy ifjú úriember sietett eléjük, hogy üdvözölje őket.
— Lord Baring – hajolt meg feléjük az illemnek megfelelően, ahogy egy alacsonyabb rangúnak illik a felsőbb osztálybeli felé – Ms.  Melmore. Rendkívül örülünk, hogy módjukban állt eljönni! A nevem Robert Johnson, és Lord Dunwille titkára vagyok. Kérem, ha az este folyamán bármiben is a segítségükre lehetek…
A Lord végignézett a lelkes fiatalemberen, majd épp olyan udvariasan, ahogy egy rangja bélivel tenné, megköszönte a felajánlást, és biztosította róla, hogy öröm számára, hogy itt lehet, és adakozhat az árvaház megsegítésére.
— Ms. James, az árvaház vezetője bizonnyal nagyon hálás lesz, és örömmel hall majd az ön nagylelkűségéről, Lord Baring.
Igen, a fiatalember rendkívül jól képzett, úriemberek módjára közölte a nemessel, hogy ne csupán beszéljen az adományokról, hanem tegye is meg jótékony felajánlását. Akárhogy is, a lordnak tetszett az ifjú titkár modora.
— Úgy látom, szép számban gyűltek össze az adakozók.
Az fiatalember arca egy pillanatra megrándult, majd keserű mosolyra húzódott.
— Mind bizonyára tudja, Lord Baring, ma este Lady Powis is estélyt ad, melyre meghívta a londoni előkelőségek legtöbbjét. – Azzal, hogy nem Countessának titulálta, ahogy megillette volna, kifejezte legmélyebb lenézését, és megvetését a nő iránt, aki gazdájának legnagyobb ellenlábasa, és kétség kívül a legerősebb rosszakarója is volt. – És így nem meglepő módon a meghívottak többsége valamilyen ürüggyel lemondta a megjelenést…
— A bátyám sajnos nincs a városban, Mr Johnson, és a férjem ügyeletes a kórházban, így egyikük sem tudott megjelenni ma este – csatlakozott a beszélgetéshez az időközben odasodródott Mirabel – ne gondolja, hogy családom bármely tagja előnyben részesítené azt a nőszemélyt Lord Dunwillelel szemben – mosolygott.
— Tudom, Lady Radcliffe, és hálásak is vagyunk érte! – hajolt meg az asszony felé.
A Lord fürkészően nézte a fiatalembert. Volt valami a hangjában, amikor a „tudom” szót kiejtette, valami, ami alapján úgy tűnt, nem csak szófordulat. A Lord minden további nélkül el tudta képzelni az ifjú Mr Johnsonról, hogy ténylegesen tudja, kik azok, akik valódi okkal mondták le a megjelenést, és kik azok, akik a másik estélyre mentek. És ez, akárhogy is nézzük, imponált neki. Ha eljön az ideje, hogy a Lord Northbrook nevet viselje, hasonló mentalitású, és hasonlóan hű embert kell maga mellé találnia.
— Ha bármiben a segítségükre lehetek…
— Igen! – vágott a szavába Mirabel, — Éppen ezért is jöttem ide, nagyon szeretném, ha bemutatná nekem az árvaházat vezető hölgyet… mit is mondott, hogy hívják?
— Ms. James…
— Nos, akkor, ha lehet, váltanék pár szót Ms.  Jamesszel, lehetségesnek tartom, hogy van néhány holmink, aminek hasznát venné, nem is beszélve arról, hogy talán a férjem is szívesen eljönne, és valamikor megtekintenénk a házat… Apropó, azt mondta, hogy gyerekeket is meghívtak?
— Igen, tíz kis árvát kiválasztottak, akik velünk vacsoráznak ma este, majd itt töltik az éjszakát a kastélyban. Ezen kívül ajándékot kapnak ők, és a többi kis társuk is az árvaházban…
— Óh, milyen figyelmes— affektált Lady Radcliffe, és a Lord magában elmosolyodott. Bármennyire utálja is Mirabel ezt a szerepkört, kétségtelen hogy erre született. A neveltetését nem ölte ki belőle az elmúlt évek sok szörnyűsége, és az úrinő visszavonhatatlanul ott rejtőzik a démonvadász páncélja mögött.
— Akkor megyek, és idehívom Ms. Jamest…
A fiatalember elsietett, és Lord közelebb hajolt a nőhöz.
— Örülök, hogy itt látom ma este… már-már kételkedtem abban, hogy el tud-e jönni.
Hangjában azok iróniája vegyült, akiknek a tudása megengedi számukra a gúnyt, kiszolgáltatott céltáblájuk kárára.
— Pedig mindent elkövettem, hogy máshol lehessek – sóhajtott Mirabel. – Látja azokat a vén matrónákat? – bökött legyezőjével egy sarok felé, ahol Lady Blakewood, Lady Pearce, és Ms.  Gundry gyülekeztek, láthatóan a vendégeket beszélve ki… egészen a legbelsőbb, és legkellemetlenebb titkaikig. — Minden bizonnyal én vagyok az egyik kedvenc témájuk. Helena, kedvesem, menj, és ismerkedj egy kicsit, hiszen ezért vagy itt, nem?
A lányhálás pillantással nézett a nőre, majd kérdőn a lordra, aki biccentett, és elengedte a moira kezét.
— Menjen csak kedvesem, de kérem, ne hagyja el azt a termet, amelyikben mi is vagyunk.
— Úgy lesz Lord Baring, ígérem!— felelt repesve, majd elindult, megemelve kissé a szoknyáját.
— Hát nem egy tünemény?— nézett utána Mirabel.
— Kétségkívül— zárta le gyorsan a témát a Lord – mondja csak, Lady Radcliffe… hogy van a kedves férje?— váltott gyorsan hangnemet, amikor Lord Arnsmock túlságosan is a közelükbe ért — egyértelműen Mirabel társaságát kereste, és alig várta, hogy egy pillanatra egyedül maradjon az asszony, és hozzá léphessen – Régen nem láttam, reméltem, hogy ma itt lesz.
— Szívből sajnálja, hogy nem jöhetett el— felelte a hölgy – de sajnos a kórházi kötelezettségei nem engedték. Pedig annyira várta ezt az estélyt… Óh, úgy látom, hogy Mr. Johnson megtalálta nekem Ms.  Jamest!
Ms. James leginkább az ötvenes éveihez közelíthetett, és kitűnően képviselte a középosztály azon embereit, akik valamilyen módon az úri népek közé keveredve legjobb ruhájukat veszik fel, vagy kölcsönkérnek egyet a nagy eseményre, rengeteg apró kiegészítővel, amikről aztán nem tudják hogyan kell, vagy illik használni, és leginkább viselkedésükkel, csetlés-botlásukkal, és kínos megfelelni akarásukkal rínak ki a sznob urak közül.
Mirabel Radcliffe,— London legnépszerűbb politikusának húga, a lordok házának nagyra becsült tagjának leánya, és egy főrangú herceg özvegye, aki jelenleg egy főnemesi származású orvos hitvese volt,— végigpillantott a bámészkodó csőcseléken, majd úgy döntött, kicsit ront amúgy sem fényes hírnevén, csupán azért, mert megteheti.
Melegen üdvözölte Ms. Jamest, és úgy karolt bele, mintha világ életükben kebelbarátnők lettek volna, hogy lassan egy szófa felé sétálva meghitt beszélgetésbe mélyedjen vele – mindenki legnagyobb csodálkozására. Az igazgatónő, és Mr. Johnson kétségtelenül hálásak voltak, és az urak épp ennyire meglepettek.
Lord Baring lopva körülpillantott, Helenát keresve, a lány, frissítővel a kezében egy ablaknál állt, három facér fiatalember társaságában. Igen, kétségtelenül tüneményes teremtés. A férfi váltott néhány szót egy-két régi ismerőssel, aztán ő maga is visszahúzódott az egyik fal mellé.
— Lady Radcliffe nem Duke of Shutherland…
— De igen!— bólogatott azonnal Pearce.— Emlékszik, valami szörnyű gyilkosság tanúja volt…
— Állítólag látta, hogy megölték a férjét, és a fél éves kisfiúkat.
— Azt mondják elmegyógyintézetbe is került… de ez biztosan csak rosszindulatú pletyka, hisz itt van, és láthatóan kicsattan az egészségtől…
— Borzasztó, min mehetett keresztül— sopánkodott Lady Blakewood, — nem is értem, hogy tudta túltenni magát az eseményeken.
— Gondolják a hölgyek, hogy túltette magát rajta? – csatlakozott Mrs. Sanders, akit a nemes hölgyek nem kevés lenézéssel kezeltek, de csupán a háta mögött. Mindenki tudta róla, hogy Lord Hornbow szeretője, és mint ilyet, megillették bizonyos jogok, és lesújtó pillantások. – Majd nézzük meg az arcát akkor, ha megérkeznek az árvagyerekek – mosolygott kajánul a magas, vékony orrú, de meglepően szép arcú asszony. — Hány éves is lenne most a kisfia? Gondolják, hogy valóban, tényleg, teljesen túltette magát a történteken? Hát teheti túl magát egy anya ilyesmin?
A hölgyek bólogattak. Valójában nem tudták eldönteni, hogy melyik is a kívánatosabb, a betolakodót gyűlölni, vagy Lady Radcliffe kínjait látni. Az ilyesmi mindig nehéz kérdés. De többnyire mindkettő megoldható…
— Fehér karácsonyt ígér az idő…— szólalt meg egy kellemes, bársonyos hang a Lord háta mögött, és mielőtt megfordult volna, már tudta, ki áll mögötte.
— Lady Maudley… Öröm számomra újra látni önt.
— Számomra is öröm, Thomas.
Még mindig úgy tudta kiejteni a nevét, hogy a férfi elmosolyodott.
— Egy régi ismerős… Talán mégiscsak jó döntés volt, hogy ma este ide jöttem, nem pedig a grófnő szalonjába.
— Gondolom, a férje ott képviseli a családot – szúrt oda barátian a Lord, ahogy nemesek közt illik.
 Az asszony száján furcsa kis mosoly játszott.
— Így is mondhatjuk, Lord Baring. Megtisztelne azzal, hogy át kísér a zeneterembe?
— Fájdalom… nem érkeztem egyedül – pillantott Helena felé.
— Nahát… meglep, Thomas. Bár kétségtelen, hogy az ifjú hölgy megnyerő szépség…— majd női gúnnyal hozzátette— mint ahogy az is egyértelmű, hogy nem az ön szintjén áll rangban.
— Minthogy ön már férjezett, drága Lady Maudley, kénytelen vagyok az ifjú, és szép hölgyekkel beérni.
Lord Baring meghajolt, és elindult partnere felé. Nem érzett elégtételt, csupán szánalmat. Lady Maudley, sok lányhoz hasonlóan, atyja kérésére politikai-gazdasági okból házasodott. Ahogyan annak idején ő maga is. De míg ő és Eleanor mindenen megosztozhattak, addig a nők többségének nem jutott öröm a házasságban. Ahogyan Lady Arabella Maudleynak sem.
— Hölgyeim, és uraim! Kérném önöket, fáradjanak át a szomszédos zeneterembe, a frissítőket a továbbiakban ott szolgáljuk fel, és nemsokára kezdetét veszi az est első meglepetése…
Az úriember, aki beszélt, kevésbé tűnt összeszedettnek, mint Mr. Johnson. A Lord ismerte, a házigazda barátja, üzletfele, és társa, Sir Abraham Longsdale. Láthatóan zavarban volt, most, hogy ennyi nemes előtt kellett beszélnie. Dunwille nyilván nem vállalta.  A Lord biztos volt benne, hogy bármennyire próbálják is úgy feltűntetni, semmi nem változott. Az öreg házigazda változatlanul gyűlöli a társadalmi eseményeket, és a legkevésbé vágyik bárki társaságára ma este. Az arcára volt írva.
— Hölgyem… — lépett Helena mellé – megbocsát, ha elrabolom újdonsült ismerőseitől…
Helena boldogan nyújtotta a karját, az urak azonban méltatlankodni kezdtek.
— Ejnye, Lord Baring, hogy van szíve…
— Kegyetlenség megfosztani bennünket a társaság ékétől…
— Uraim…. bármennyire is úgy tűnt önöknek, a hölgy nem egyedül érkezett, így hacsak nem kívánja öreg barátját lecserélni valamelyik ifjú lovagra, én leszek az, aki átkíséri a szalonba.
— Lord Baring, ön nem öreg— mosolygott Helena – és nincs a kastélyban egyetlen ember sem, akivel szívesebben tölteném az estét, mint önnel, drága barátom!
A széptevők mosolyogva méltatlankodtak még egy ideig, de csak a jóérzés határain belül, és Helena épp így az illemnek megfelelően biztosította őket arról, hogy mindegyikük társaságát érdekesnek, és érdemesnek találta, majd távozott – a Lord karján.
— Fehér karácsonyt ígér az idő, nemde, Lord Baring?
A férfi felvonta a szemöldökét. Ez volt egyetlen jele meglepetésének. Pedig ez most valóban meglepte.
— Ezt miért mondta, kedvesem?
— Nem tudom, Lord Baring, valahogy ez jött a számra.
A hangsúly, a mondat… egy pillanatra elidőzött a tekintete a lány kezén, melyet a karjában tartott. Kivételes. Az az egy biztos, kivételes.
— Talán azért, mert egyre erősebben hull a hó. Észrevette?
Most hogy a lány említette, emlékezett rá, hogy látta a pelyheket az ablakban, amikor Lady Maudley felé fordult. A kiáramló fényben szinte sötétnek tetszettek, de rengeteg volt, és hatalmas, egybeforrt darabok hullottak puhán a kinti tájra.
— Igen, Helena, láttam.
— Ön szerint hazafelé megállhatnánk néhány percre sétálni egyet a parkban?
— Nem hinném, hogy Angel értékelné, ha egy tüdőgyulladással gazdagabban szállítanám haza kegyedet.
— Kérem, Lord Baring…— nézett rá könyörgően, olyan tekintettel, amiben csodás módon egyesült egy gyermek ártatlan vágyakozása egy fiatal hölgy céltudatos mesterkedésével. A férfi akaratlanul is ellágyult.
— Meglátjuk, drága Helena, meglátjuk. Londonban sosem biztos az időjárás. Talán mire távozunk, már térdig járunk a sárban, és az orrunkig sem látunk a szakadó esőtől…
— Nem…— suttogta a lány, miközben helyet foglalt a díszesen faragott, bársonyborítású széken – fehér karácsony lesz az idén – mondta, és ahogy a férfi szemébe nézett, ismét elpirult. — Meglátja…
— Ha megengedik, csatlakoznék önökhöz, Lord Baring – ült le mellé választ sem várva Mirabel, és így a Lord a két hölgy közt szintén helyet foglalt, miközben tekintete egy pillanatra összetalálkozott Lady Maudleyéval.
A színpad balján vonósnégyes játszott, halkan, mintegy háttér zeneként, míg a vendégek elfoglalták helyüket. A Lord gyors számlálása szerint körülbelül hatvanan lehettek. Ebből három, vagy négy újságíró. Egyikük még a jegyzetfüzetét is elővette, gyors vázlatot készített, nyilván a képhez, amit később megrendelnek majd.
— Hölgyeim, és uraim, tisztelt vendégeink! A mai este Lord Dunwille, és az önök jóvoltából felejthetetlen élményt nyújt néhány szerencsés kisgyereknek a GreenOak Árvaházból.
— Felejthetetlenül kegyetlen élményt – hajolt közelebb Mirabel legyezője mögött.
A férfi Helenára pillantott, de ő láthatóan nem hallotta a cinikus szavakat, teljesen lekötötte őt a kis emelvényen zajló jelenet. Ám Lady Radcliffenek igaza volt. Idehozni néhány árvagyereket a nyomorból, nélkülözésből, megetetni, megajándékozni, körbevezetni a kastélyban, itt altatni puha, illatos ágyban… aztán reggel kilökni őket a hideg, durva valóságba, eddigi életükbe. Bármilyen jól is bánnak velük az árvaházban, most láthatják, mi az, aminek az elérésére sosem lesz esélyük. Jobb lenne nekik tudatlanul. Jobb lenne pusztán a pénzt, és az ajándékot eljuttatni hozzájuk, és nem engedni bepillantást egy olyan világba, melyből születésük okán kizárattak, míg mások…
Kinyílt egy ajtó, és egy fiatal, sötétszőke loknis teremtés, aki nem sokkal lehetett idősebb Helenánál, kézen fogva vezetett be egy kislányt, aki maga után húzta a többi gyermeket, láncban, hosszan kígyóztak be a terembe.
—  Hagy mutassam be az est díszvendégeit!
Halk kuncogás futott végig a vendégeken.
A gyermekek, négy kisfiú, és hat kislány, a legkisebb alig lehetett több három évesnél, a legidősebbek tíz körül lehettek. Elől, és hátul egy-egy nagyobb gyerek állt, és közép felé csökkent, majd újra nőni kezdett a sor. Csendesen, és jólnevelten vonultak, minden bizonnyal kellően betanították őket az elmúlt hetek, hónapok alatt. Helyes, elegáns kis ruhácskákban voltak, valószínűleg sok szívesség árán erre az estére külön szerezték be őket. Látszott rajtuk, hogy nem újak, de tiszták voltak, és jóval drágábbak, mint amilyenekhez a gyerekek szokva lehettek.
Az első gyermek előlépett, és bemutatkozott.
— Susan Monday vagyok. – esetlenül megpróbált pukedlizni, majd visszalépett a sorba.
—Hugh Frog. – hajolt meg, világos hajú, szeplős képű kisfiú volt, aki érdeklődéssel figyelte, mit szólnak hozzá, és vigyorogva nyugtázta az elégedettséget.
— Rose Friday.
— Johnny Chapel.
— Lucy Rainy. – pukedlizett ő is tökéletesen, édes hangja volt, és olyan arca, akár egy tündérnek.
— Miért vannak ilyen különös neveik?— suttogta kérdőn a lány.
— Minden bizonnyal a megtalálásuk körülményeire utalnak a nevek, nem mindenkinek ismerik a szüleit.
— Milyen borzasztó – remegett meg a hangja, és a férfi nem állta meg, hogy újra el ne mosolyodjék széplelkű kísérőjének reakcióján.
— Geoge…
A kisfiú vékonyka hangja alig volt hallható, ahogy szégyenkezve húzogatta nadrágja szárát, miközben elfelejtette a nevét. A hölgy, aki bekísérte őket, súgva kisegítette.
— George Heller.
— Geoge Helle…— bökte ki nagyon halkan, és gyorsan visszaállt a sorba, mire a nézők elnézően felnevettek.
A bemutatkozások folytatódtak.
— Lordom…— húzódott közelebb Mirabel ismét, és olyan halkan suttogott legyezője mögött, hogy még a férfi is alig hallotta. – Az egyik lakáj a jobb oldali ajtónál…
A férfi odanézett. Az egyenruhás inasok egyikén sem látott semmi feltűnőt. Aprót sóhajtva megtörölgette, majd feltette a monokliját, és végigpillantott a díszes társaságon. Az egyik lakáj körül halvány sárgásnarancs derengés jelezte, hogy illúzióval fedi saját alakját. Ennél többet nem tudott megállapítani, de biztos volt benne, hogy a Lady látja a valódi lényét.
— Egy fél-lény. Talán cambion, de nem mernék megesküdni rá.
— A külső gyakran csalóka, egyáltalán nem biztos, hogy bajt kever.
— Nem… — hagyta annyiban a nő – de miért van itt?
— Nincs rajta jel, tehát nem tartozik a rend hatáskörébe. – suttogta a férfi, és bizonyos volt benne, hogy ha valaki most figyeli őket, ennek bizony csúnya pletyka lesz a vége… az utolsó sorban elbújni egy legyező mögé suttogva…. még szerencse, hogy doktor Radcliffe éppúgy rendtag, mint ők. – Ettől függetlenül lehetséges, hogy csupán élni próbál. A cambionok többsége nem bántja az embereket…
— A többség sosem az egész, és kivételt minden fajnál találunk… Sosem tudhatjuk, lehet, hogy felbérelték.
Lord Baring magában elmosolyodott. Mennyire szeretné a balján ülő nő, hogy ne legyen eseménytelen az este… Mennyire szeretné, ha történne valami, ha tehetne valamit, ha levadászhatna egy gyilkos lényt. Persze az előéletét ismerve ez nem csoda.
Mirabel sokszor kevésbé volt megbocsátó és toleráns, mint ahogy a Rend elvárta. Szívesebben vallotta azt a nézetet, hogy előbb öl, aztán kérdez. Ez valahol érthető volt azok után, amiket megélt, de többször is elmarasztalták már érte. Nem egyszer támadt olyan lényekre, akikkel szövetséget, vagy egyességet kellett volna kötni. Állítólag a tanács elé is citálták már emiatt, az óta lényegesen visszafogottabban viselkedik, de változatlanul heves ellenszenvvel viseltetik minden démoni lény iránt.
— Mindenképpen szemmel kell tartanunk – értett egyet a Lord. – Már csak azért is, mert itt van velünk a moira.                      
A férfi képtelen volt megérteni, hogyan lehetne képes valaki bántani ezt az ártatlan teremtményt, mindazonáltal nem voltak illúziói. Tisztában volt vele, hogy nem egy őrült megölné a lányt, pusztán azért, hogy felborítsa a természet rendjét. Megölni egyet a három sorsfonó istennő közül… mindenképpen történelmi tett lenne, már, ha létezne történelem egy ilyen esemény után.
— De…— tette hozzá, tudva, hogy a másik nem örül majd neki – óvatosan kell eljárnunk, feltűnés nélkül.
Eltette a monokliját, és ismét a színpad felé fordult. A gyerekek végeztek a bemutatkozással, és kísérőjük, Ms. Agnes Stonewall is bemutatkozott. Ezután az estét vezénylő Sir Longsdale leültette a gyerekeket a szabadon maradt első sorba, és bejelentette a direkt a számukra rendelt előadót, egy bábjátékost.
Az előadás kitűnő volt. A bábok szépen faragott, egyedi mesterművek voltak, melyeket hozzáértő módon mozgattak, kellemes, aranyos történet kerekedett a színpadon, és a gyerekek magukról megfeledkezve nevettek. A felnőttek egy idő után csatlakoztak, és a hangulat a tetőfokára hágott. Hangos tapssal köszönték meg a művész előadását, majd mikor távozott, ismét a vonósnégyes kezdett halk játékba. Sir Longsdale megkérte a társaságot, hogy fáradjanak át az étkezőbe, ahol felszolgálják a vacsorát.
Helena lelkesedése teljesen kiült az arcára.
— Látta, Lord Baring… esküszöm, néha egy-egy pillanatra elfelejtettem, hogy bábok, és nem emberek! Ez annyira, annyira csodálatos volt… biztosan nagyon tetszett a gyerekeknek— tette hozzá kissé visszafogottabban, mikor eszébe jutott, mennyire gyermeki módon viselkedik ő maga is.
— Lady Radcliffe…— lépett hozzájuk az igazgatónő – Ő Susan, akiről meséltem önnek, megígértem, hogy bemutatom.
— Óh, igen, persze… üdvözöllek, kishölgy.
A lány ismét megpróbálkozott a pukedlivel, kicsit sikeresebben, mint az imént, de még mindig megmosolyogni valóan. Ő volt a lányok közül a legidősebb, tíz év körüli lehetett, és már most látszott, hogy szép növésű, és szép arcú fiatal lánnyá érik majd. Persze, hacsak nem talál magának pártfogót – mondjuk ma este – a szépsége valószínűleg csak egyetlen dologban válik majd „hasznára”.
— Hölgyem… — nyújtotta a karját a Lord, és átkísérte Helenát az étkezőbe.
A vacsora kitűnő volt, a kiszolgálás elsőrangú, és a gyerekek igyekeztek a legjobb formájukat hozni. Látszott rajtuk, hogy nevelőik mindent elkövettek, hogy ne valljanak szégyent ma este. Mindazonáltal a kisebbek sok hibát vétettek, és olykor a nagyobbak is elkövettek megmosolyogni való dolgokat nagy igyekezetükben. Mindent összevetve azonban az este ezen része kellemesen zajlott, és mire az utolsó fogásokhoz értek, több gyerekkel már beszélgettek a nemesek.
— Nagyszerű, és igen karácsonyias szellemű ötletnek tartanám – vetette fel Lady Radcliffe az igazgatónőnek fennhangon, hogy az asztalnál ülők mindegyike hallja, és ne tudják egykönnyen kihúzni magukat alóla, — ha minden itt lévő gyermek pártfogóra találna a ma este megjelent hölgyek és urak közt.
Egy pillanatra meglepett csend telepedett a társaságra. A többség tányérja tartalmára meredt, néhányan lopva egymásra sandítottak, a párok összenéztek. A két nevelőnő, és a titkár lélegzetvisszafojtva várta, mi lesz a reakció, míg a házigazda közömbösen vágott egy szeletet a sültből.
— Csodálatos ötlet, Lady Radcliffe! – szólalt meg végül Arabella Maudley. – Milyen igaza van! Hiszen karácsony van, és jótékonykodni jöttünk. Én például örömmel venném, ha táncórákat finanszírozhatnék a kis Lucynek! Gyerünk, hölgyeim, költsük el az urak pénzét!
Halk kacaj, és jókedvű morgás hallatszott mindenfelől.
— Apám biztosan nem bánná, ha meghívnánk az árvaházat a birtokunkra tavasszal egy piknikre – vetette fel Sir Cornishe lánya.
Tiltakozni itt már nem lehetett.
— Én szívesen magam mellé venném a kis Susant társalkodónőnek – mosolygott Lady Sawford, Lord Arnsmockra pillantva— persze csak ha atyám is beleegyezik.
Elszabadult a hangulat. Nevek, összegek, felajánlások röpködtek, a nemesek igyekeztek egymást túllicitálni, az egész olyan volt, mint egy modern rabszolgapiac, ahol emberek, és életek a tétek. Persze mindez jótékony célra…
Ms. Stonewall könnyekig meghatottan ült az asztalnál, Ms. James pedig hangtalanul annyit mondott Mirabel felé: „köszönöm”.
Véget ért a vacsora, és Sir Longesdale felemelkedett.
— Az arany szalonban állítottuk fel a karácsonyfát, és bár az előzőek után csekélységnek tűnik, minden gyermeket névre szóló csomag vár a fa alatt… Talán tekintsük meg….
Az újságírók vadul jegyzeteltek, a hangulat kezdett a karácsonyi csodavárásba átfordulni, és úgy tűnt, az estély után a GreenOak árvaháznak jó ideig nem lesz anyagi gondja.
A karácsonyfa hatalmas volt, csodás díszekkel teli, és majdhogynem a plafonig ért. A gyerekek tátott szájjal bámulták, majd Ms. Stonewall sorba ültette őket, és Mr. Johnson név szerint szólította mindet, egy-egy dobozt adva át nekik. Amikor elfogytak a dobozok, a szalagok kibomlottak, a papírok szakadó reccsenése hallatszott, és kinyíltak az ajándékok. Halk suttogás szalad végig a tömegen.
— Ez Lord Dunwall ajándéka, és az ott— mutatott a titkár egy vörös vászonzsák felé, — a többi gyermeké az árvaházban.
Babák. Minden gyermek egy babát kapott ajándékba, különlegesen értékes, úri gyerekeknek való porcelánbabákat.
A vendégek elégedetten bólogattak, ahogy a megható jelenetet figyelték.
— Micsoda kivételes szervezés. Micsoda nagylelkűség… — törölgette a szemét Ms. James.
A Lord összevonta a szemöldökét, és Mirabel felé intett, aki beszélgetésbe mélyedt Lady Sawforddal, de visszabiccentett. Helena az egyik kislány mellé lépett, leguggolt hozzá, és beszélgetni kezdett vele.
— Óh, talán a kis pártfogoltja is beülhetne a szegény árvák közé, nemde Thomas? Hiszen alig lehet idősebb náluk…
— Lady Maudley, féltékeny csipkelődése több, mint hízelgő. – hajolt meg bókolva a Lord.
A nő belékarolt, és ha akarta, ha nem, magával húzta.
— Valaha ön volt a legvonzóbb fiatalember a társaságban. Az idővel csupán a fiatal jelzőt veszítette el. Sajnálatos, hogy akkor, mikor még oly hamvas, és üde voltam, mint legújabb felfedezettje, nem állt módunkban, hogy barátságunk elmélyüljön.
— Arabella…
Megfogta a nő kezét, leemelte a karjáról, és egy pillanatig fogva tartotta, mielőtt elengedte volna, majd a tálcán lévő frissítők után nyúlt, és átnyújtott egyet.
— Gyermekek voltunk még, és nem dönthettünk szabadon.
— Most pedig… fogva tart minket valaki más akkori döntése.
— Most ön az, aki házas, kedves Lady Maudley — hajolt meg kissé mosolyogva a Lord. – Mindazonáltal úgy vélem, senki nem találna kivetnivalót benne, ha az este folyamán megtisztelne egy tánccal…
— Hölgyeim, és uraim… kedves vendégeink. A gyermekek szeretnének köszönetet mondani önöknek, és jóéjszakát kívánni, mielőtt visszavonulnának a számukra kijelölt szobákba.
A Lord a kezét nyújtotta, hogy visszatérjenek a többiekhez.
A gyerekek sorba rendeződtek, és egy karácsonyi dalt énekeltek. Igazi gyerekhangon szólt a dal, néhol kicsit hamiskásan, de szívhez szólóan csengett, és a hatalmas szalonban csodás visszhangot kapott. Mi is lehetne tökéletesebb befejezése az estének.
— Mit kívánt mondani, Lord? – sodródott mellé Mirabel.
— Látja a babákat?
— Igen, meglehetősen drága darabok, és nagyon szép munka. Nem hiszem, hogy sok játékkészítő van Londonban, aki ilyen színvonalon dolgozik.
— Nézze meg őket jobban…
A kis kórus a második versszakba kezdett, és Lady Radcliffe meglepetten engedte le legyezőjét.
— Ez… ez…
— Ez vagy a legkitűnőbb szervezés, amit valaha láttam… vagy megkapja a rejtélyét, kedves hölgyem.
A gyerekek karján lógó, átölelt babák a megszólalásig hasonlítottak újdonsült gazdáikra, még a ruháik is egy az egyben pontos másai voltak az árvákénak.


Lépteik súlyát, és hangját teljesen elnyelte a folyosót borító vastag vörös szőnyeg. A lány a karjában tartotta a kezét, arca piros volt, szeme ragyogott.
 —Ez volt életem legcsodásabb napja, Lord Baring. Köszönettel tartozom!
— Nem tartozik semmivel, kisasszony, én köszönöm, hogy elkísért, és lehetővé tette számomra, hogy egy ilyen csodás ifjú hölgy oldalán mutatkozzam.
Miután a gyerekek távoztak, kezdetét vette a bál. A vonósnégyes tökéletesen végezte a dolgát, a hölgyek egész este a bókokban sütkéreztek. Megvan az előnye annak is, ha nincs többszáz vendég egy ilyen estén, sokkal könnyebb nyomon követni, ki kivel táncol. Helena táncrendje tele volt. De annak ellenére, hogy az ifjabb, sőt, még a kevésbé ifjú urak is sorban álltak előtte, mégis rendre újabb, és újabb táncot adott a lordnak. És nem pusztán hálából. De kétségtelen, a férfiak bámulatának, és a nők gyűlöletének ma ő volt a középpontja.
Jócskán éjfélre járt már az idő, amikor lankadni kezdett a hangulat. Mivel hat órája szakadatlanul havazott, így azok, akiknek eredetileg más terve volt is kénytelenek voltak elfogadni a felajánlott vendégszobákat, és oda visszavonulni. Lord Baring, és Helena egymás melletti szobát kaptak. A férfi az ajtóig kísérte a kisasszonyt, majd elengedte a kezét, és meghajolt felé.
— Kérem, Lord…
— Parancsoljon velem, kedvesem.
— Tudom, hogy nem illik, és hogy Angel úrnő sem helyeselné, de ha csupán a kettőnk titka marad, nem tehetnénk egy sétát a hóesésben? Olyan… kellemes lenne, és olyan rendkívül csodás befelezése ennek az estének… önnel…
— Sajnálom kisasszony – rázta meg a fejét, majd látva a lány csalódottságát, hozzátette – de ha ennyire vágyik a hóesésre, jöjjön.
Tovább vezette a folyosó végéig, és kitárta az erkélyre nyíló hatalmas, kétszárnyú üvegajtót.
A hideg levegővel kavargó pelyhek szöktek a melegbe, halott cseppekké olvadva a márványpadlón, és a szőnyegen.
— Ha ez is megteszi…
— Köszönöm!— mosolygott hálásan a lány, és már lépett volna ki, de a férfi megállította. Levette frakkjának felső részét, hogy csupán ingben, és mellényben állt szégyenszemre egy hölgy előtt, és a lány vállára terítette.
Helena érezte a másik testmelegét és illatát a ruhán. Mélyen beszívta, és boldogan lépett ki a szakadó hóra.
A férfi utána lépett. Helena szőke kontyán megültek a pelyhek, míg a bőrére hullóak egyetlen pillanat alatt olvadtak el, és úgy gördültek alá, akár a könnycseppek.
— Igazán csodás ötlet volt Lord Dunwilletől, hogy jótékonysági bált rendezett az árvák javára, nem gondolja, Lord Baring… csodásan nagylelkű ötlet.
A férfi elmosolyodott.
— Kötve hiszem, hogy Lord Dunwillenak akár egyetlen porcikája is kívánta volna ezt az eseményt, vagy akár a jótékonyságot.
A lány meglepetten nézett rá.
— Ön kiábrándult és cinikus.
— Így igaz drága hölgyem, így igaz. Minden bizonnyal jó hatással van rám kegyed üde, felhőtlen optimizmusa. De ha élhetnék egy javaslattal, olykor próbáljon meg a mosoly mögé látni. Azt beszélik, figyelő szeretne lenni – hajolt kissé közelebb a lányhoz, nehogy valami avatatlan fül meghalljon néhány szót a beszélgetésből egy nyitott ablak mögött. – Ha ez így van, ne engedje, hogy elvakítsa a csillogás. A mosolyok mögött vicsorgó agyarak, a kellem mögött gyilkos szándék, a kedvesség mögött bosszúvágy rejtőzik… és ez még csak az emberek világa, kedvesem.
A lány megfordult, és egészen közelről nézett a férfi szemébe.
— Valóban… figyelő szeretnék lenni… de tudom, hogy nem én döntök… és ez esetben… fogva tart valaki más döntése… — súgta sejtelmesen, teljesen eltérően az előzőektől.
A férfi felvonta a szemöldökét.
— Azt hiszem, ideje lenne a szobájába kísérnem önt, kedvesem.
— Ne, még ne… kérem!
Visszafordult a kert felé, és átölelte magán a férfi kabátját.
— Nézze… hát nem csodálatos? Amikor lehull a hó, és mindent elborít ez a tiszta, ragyogó fehérség, mintha az ég lemosná a földről minden vétkét, hogy új esélyt adjon…
A férfi sóhajtott, és megcsóválta a fejét.
— Rendkívül aggódom önért, kedvesem. A lelke költői, és csodákkal teli. Előfordulhat, hogy valaki önző céloktól vezérelve kihasználja.
— Olyanokra gondol, mint a táncpartnereim, ma este? – nézett vissza hamiskás mosollyal a lány, és ezúttal teljesen eltűnt belőle az ábrándozó gyermek. Nő volt, minden ízében, aki egy férfi előtt állt. Sőt, jóval több annál.
— Lord Helsby, bár rendkívül népszerű az ifjú hölgyek körében, és ő maga is szeret a trófeáival kérkedni, igen csúnya titkot rejteget. Egy férfihoz ír szerelmes verseket, amit az öltözőszekrényében dugdos, egy kis rekeszben. – kuncogott Helena – Ami Sir Kettlet illeti, nos, neki igen tisztességtelenek a szándékai irányomban, de ezt a tiszteletlenséget nagyon sokszor, és nagyon hosszasan szeretné elkövetni. Nem én lennék az első közrendű leányka, akinek vagyont, és címet ígér, aztán magukra hagyja őket a bajban… Nem látok mindent. De sokszor többet, mint szeretnék. És úgy vélem – fordult vissza a kert felé újra – a világnak igenis szüksége van rá, hogy néha lemossák róla azt a sok szennyet, és vétket, amivel mi emberek bemocskoljuk.
A férfi elmosolyodott. A kishölgy mindig meg tudja lepni. Persze ugyan mi mást is várhatna egy moirától?
— Megzavarhatom a társalgást? – dőlt az ajtófélfának Mirabel Radcliffe.
— Semmit sem zavar meg, drága hölgyem. Úgyis beszélnünk kellene. De ha megkérem, megvárná, míg a kisasszonyt a szobájáig kísérem? Úgy ideje, hogy végre kényelmesen nyugovóra térhessen.
Helena nem tiltakozott.
Belépett az erkélyről, illedelmesen elköszönt Mirabeltől, és megindult a szobája ajtaja felé.
— Köszönöm az estét Lord Baring – suttogta újra, talán sokszázadszor, míg kibújt a frakkból, és visszaadta a férfinak.
— Jó éjszakát hölgyem, aludjon kellemesen.
Őrizni fogom – gondolta, de nem mondta. Helena elbúcsúzott, és a Lord felvette a kabátját. Ezúttal ő érezte rajta a lány parfümjét, és kissé zavarta is, de mintha mi sem történt volna, visszasétált.
— Hölgyem… ön is odakint kíván beszélgetni?
Mirabel elmosolyodott.
— Nem, nekem tökéletesen megfelel a szobám is, amennyiben nem tart tőle, hogy egy férjezett asszony szobájába tegye a lábát.
— Nos, nem éppen illendő, de úgy vélem a jelen helyzetben félretehetjük az illemet. Követem…
Mirabel sietősen végiglépkedett a folyosón, majd körülpillantott, és ahogy meggyőződött róla, hogy senki nem látja őket, kinyitotta az ajtót, és beengedte a férfit.
— Foglaljon helyet – gyújtott világosságot, majd leengedte a függönyt. – Mi a véleménye a történtekről?
— Még nem tudom bizonyosan – ereszkedett le az egyik karosszékbe a Lord, és kissé kényelmetlenül érezte magát egy hölgy hálószobájában, még ebben a helyzetben is. – Bár szerettem volna, nem volt módom megvizsgálni a babákat.
— Nem gondolhatja, hogy minden rendben körülöttük.
— Mondjuk, inkább nem zárnám ki sem ezt, sem azt a verziót. Lehet, hogy csak valóban tökéletes szervezés, ahogy Ms. James mondta. Talán, Mr. Johnson tényleg rendkívüli tehetség.
— Talán, Mr. Johnsont kilógathatnánk a tetőről, míg el nem mondja, mi az ördög folyik itt…
— Ezt nem gondolhatja komolyan, Mirabel.
— Sajnos nem – sóhajtott az asszony. – Mindenesetre nem vagyok biztos benne, hogy nem járnánk jobban, ha tűzre vetnénk őket már most.
— Elhamarkodott lépés lenne.
Az asszony felnevetett.
— Engedje meg lordom, hogy amennyiben téved, és nekem lesz igazam, úgy ezt a fejéhez vágjam a mai estén, és az elkövetkező időkben még jó párszor.
— Amennyiben ez örömére szolgál, mylady – hajolt meg gunyorosan ültében a férfi.
— Mondja csak, kedves barátom, mi a helyzet a mi kis moiránkkal?
— Nos, úgy vélem kitűnően érezte magát ma este – felelt kissé értetlenül a Lord.
— Nyilvánvaló— kuncogott a nő, és most sokkal inkább tűnt pletykálkodó nemesasszonynak, mint engesztelhetetlen démonvadásznak. – Úgy látom, a mi kis védencünk vonzódik önhöz, kedves uram.
— Ugyan…— legyintett a Lord. – Hisz az apja lehetnék.
— Nagyon korán kellett volna a tettek mezejére lépnie, barátom, ahhoz, hogy ennyi idős lánya legyen. Hány éves is ön? Harmincnyolc? Ugye tudja, hogy rangja és vagyona az egyik legkeresettebb özveggyé teszi, nem is beszélve arról, hogy nincsenek botrányai, és éppen elég fiatal még, hogy sok egészséges utódot nemzzen egy szerencsés hölgynek.
— Na de kérem, Lady Radcliffe, ne hozzon zavarba – mosolygott, bár pontosan tudta, hogy az asszonynak minden szava helytálló.
— Vagy inkább Lady Maudley az, aki felkelti az érdeklődését?
— A Lady csupán egy régi barát. Együtt nőttünk fel, és egy ideig remélte, hogy feleségül veszem.
— Ez tervezte?
— Egy pillanatig sem. De ez nem szokta zavarni a hölgyeket az álmodozásban. Kedveltem, de nem tartottam elfogadhatónak a renden kívül nősülni.
— Persze… — bólintott a nő, kissé gunyorosan— ön nem tarja helyénvalónak azt hazudni a kedves nejének, hogy a klubban tölti az éjszakát… Tudja hány rendtag él így?
— Én nem ítélem el őket, de úgy vélem, mindenkinek a saját értékrendjét kell követnie. Én nem kívánok ilyen életet magamnak… És ez így volt ifjan is, így egy percig sem gondoltam arra, hogy Arabella és köztem komolyabb kapcsolat szövődjön. De ha már itt tartunk… Lord Arnsmock is jóval többször kérte fel önt, mint azt az illem megkövetelné… vagy akár csak engedné.
— Ahh, a jó öreg Wilbur… sosem értett a nőkhöz. Nem csoda, hogy a neje szívesebben szórakozik az ifjú katonatisztekkel… Tudja – sóhajtott Mirabel – ilyenkor szerencsésnek érzem magam, hogy az életem többről szól, mint a legtöbb nemesasszonynak. Nem csak pletykákról, jótékonykodásról, pénzköltésről, és cipőkről…
— Hanem halálról, fegyverekről, arcba csapódó belekről…
— Na de Lord Baring – legyintett lemondóan, és azt kívánta, bárcsak azt a gyilkos farkast üldözhetné Jane Welmoreral, és Lord Westrighttal…
                                                       

                                                              3.                
                          
A karosszékben ült, és a kandallóban lobogó lángok hangjának halk kíséretében nézte az odakint hulló pelyheket. A sötétben szinte ijesztőek voltak, ahogy ostromolták a világot. Idebent persze béke volt… már amennyire békés lehet egy nemesi ház, tele rosszakaró, pletykát gyártó, féltékeny, és titkaikat rejtő emberekkel. Inkább a démonok.
A Lord felkapta a fejét, és az ajtó felé fülelt. Odakint a vastag szőnyeg minden léptet elnyelt, de mégis…
Az ajtóhoz ugrott, és kinyitotta. Helena lebontott hajjal, könnyes szemmel, éjjeli köpenyben, és ziláltan állt az ajtóban.
A férfi behúzta, és döbbenten nézett rá.
— Mi történt, kisasszony?
Első gondolata az volt, hogy valaki molesztálta a lányt, de ezt gyorsan elvetette. Hallotta volna, éppen azért maradt ébren, hogy semmi baj ne történhessen. A kandallón lévő órára nézett. Fél kettő múlt.
— Mi történt? – ismételte meg kissé türelmetlenebbül a kérdést, és megpróbálta felemelni a lány fejét, hogy a szemébe nézzen.
— Valami… valami szörnyűség… történik… az a lány… Susan… és Lord Leverton…
A férfi egy pillanatra elképedve bámulta, majd észbe kapott.
— Mit látott, Helena?
— A kislány… véres kés…. a Lord az ágyban feküdt, és a kislány…
— Maradjon itt — tolta félre a moirát – ne menjen ki!
Behúzta az ajtót, és végigsietett a folyosón. Sötét volt, és üres, egyetlen hang sem hallatszott a hálótermekből.  A Lord óvatosan bekopogott Mirabel ajtaján. A nő szinte azonnal kinyitotta – egyértelműen nem aludt még.
— Mi történt? – kérdezte halkan, majd behúzta maga mögött az ajtót, és végigosont a férfi mögött, a szobájáig.
— Lehet, hogy csupán rosszat álmodott, de az előzmények után…— benyitott.
A lány összerezzent, és csak akkor nyugodott meg, amikor meglátta a belépő kettőst.
— Mondd el Helena!
A lány elismételte, ami korábban a lordnak mondott. Nem volt sokkal összeszedettebb, de elég volt ahhoz, hogy a Lady szeme összeszűküljön.
— Tudja, Lord, hogy hol van a gyerekek szobája?
— Nem… de tudom, melyik Lord Levertoné…
— Akkor indulunk, Helena, kicsim, te maradj itt. – majd a férfira pillantott, és megrázta a fejét – igaz is… biztonságosabb lesz nálam, ott senki nem keres majd. Gyere!
Megfogta a kezét, és kihúzta a szobából, majd szinte belökte a sajátjába, és behúzta az ajtót.
— Történni fog valami… Menjünk Lord Levertonhoz!
Végigsiettek a folyosón, és megálltak a megfelelő ajtó előtt. Odabentről nem szűrődött ki semmilyen zaj.
— Elképzelhető az is, hogy csupán emberi gonoszság van a dolog mögött…
— Ezt meg kell tudnunk…
Halk kopogás… odabent semmi mozgás, és semmi válasz. Ismételt, sürgetőbb, erősebb kopogás – ugyanúgy semmi.
— Be kellene törnünk az ajtót…
— És hogy magyarázzuk meg, ha nem történt odabent semmi?
— Túl sokat aggódik, Lord – vont vállat Mirabel, és belerúgott az ajtóba.
— Nézze…
A nő a folyosó felé fordult. Susan leengedett hajjal, fehér, egyszerű hálóruhában közeledett, kezében kést tartott, szeme élettelenül meredt előre.
— Most mondja, hogy semmi nem történik… — vetette oda a férfinak, majd a kislány felé fordult — Susan… Susan kedves, hallasz engem? – indult el felé az asszony, de a gyermek láthatóan nem reagált a hangjára.
Megérintette a homlokát, majd megpróbálta megfogni a kezét. A lány kifordult előle, megkerülte, és változatlanul folytatta az útját, akár egy alvajáró… vagy még inkább… mozgása darabos volt, és lassú.
— Mi az ördög…
— Mit akar?— nyafogta a nyíló ajtóban megjelenő Lord Leverton, és álmosan a szemére tette csiptetőjét.
De nem kapott választ. Lord Baring is a kislány felé indult, mit sem törődve a másik férfival.
— Susan, Susan kicsim – próbálta lefogni a nő, de a gyermek felé vágott a késsel. Kicsin múlt, hogy nem találta el, majd ismét visszafordul.
— Úristen, mi folyik itt? – tért magához teljesen Leverton.
 Lord Baring elkapta a gyermek mindkét felkarját, és megrázta a lányt.
— Ébredj!
Susan ráemelte élettelen tekintetét, és a férfinek az az érzése támadt, hogy a gyermek nincs is ott, valahová messze mögé bámult, fókuszálatlanul, hatalmas pupillákkal. Félrebiccent a feje, majd könyökből behajlította a kezét, fájdalmasnak tűnő mozdulattal kifordította csuklóját, és megvágta a Lord karját.
Leverton felvisított, mint egy disznó, és holtsápadtan dőlt az ajtónak, remegő lába nem engedelmeskedett, és bárhogy szeretett volna, mozdulni sem bírt.
Mirabel odaugrott, és kicsavarta a kést a lány kezéből. Meglepően nehezen sikerült, ki sem nézett ekkora erőt, egy ilyen vékonyka, gyönge teremtésből. A véres kés végül az asszonyhoz került, és a kislány ájultan zuhant a Lord karjaiba.
A sebe erősen vérzett, és a fehér ingujj kezdett egyre inkább átnedvesedni, a vörös folt gyorsan, és egyre hevesebben terjedt az anyagon, majd lassan a szőnyegre csöpögött.
— Úristen! – sikoltott újra Lord Leverton, és  le sem tudta venni a szemét a férfi vérző karjáról – Mi folyik itt? Úristen…— lihegte.
— Örülnék, ha valaki segítene… — nyögte Lord Baring, és az eszméletlen gyermek testét a földre engedte.
Falakat rengető sikoly hangzott az egyik nyitott ajtóból, és ahol eddig nem, most ott is mozgolódás támad.
— Uramatyám! Lady Radcliffe! – sikoltott Mrs. Sanders. – Megölte…
Mirabel elejtette a véres kést, és vádlójára, majd a gyermekre meredt. Susan ruhája csurom vér volt mellkasától a hasáig.
— A gyermek sértetlen… — egyenesedett fel Lord Baring – nekem viszont jól jönne egy orvos…
Szisszenve ért hozzá vértől csöpögő ingéhez, de nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy felhúzza. A seb mély volt, és minél előbb be kellett kötözni, ezt a folyosón gyülekezők közül ők ketten tudták a legjobban.
— A kislány nyilván alva járt, csak azt nem tudom, hogyan került hozzá a kés. Megpróbáltam megállítani, de, ejnye, no, hát, meglehetősen ügyetlenül nyúltam felé, de hát nem könnyű egy ilyen korú hölgyet illedelmesen felébreszteni… Lady Radcliffe, nos… nem kerítene valaki egy kis kötszert?
Végre magukhoz tértek a bámészkodók. Lord Blakewood, neje unszolására felnyalábolta a kislányt a földről, és bevitték a nyitott hálószobába, hogy az ágyba fektessék. Arabella Maudly Lord Baringet támogatta, nem törődve vele, hogy esetleg véres lesz finom köpenye, és Mrs. Sanders nem kevéssé álszent módon Lady Radcliffe segítségére sietett, aki úgy tűnt, szintén sokkot kaphatott, mert követte a tömeget Lord Baring szobájába.
— Úgy vélem meg kellene keresni a nevelőnőt, és fel kellene ébreszteni a háziakat – okoskodott Lord Bickerton.
Thomas Baring szobájának karosszékében ült, ahogyan alig fél órája, csakhogy ezúttal sajgott a karja, vértől csöpögött az inge, sötétvörös foltokat hagyva maga után minden mozdulatnál, és kis híján ellepték a szobáját a kéretlen látogatók.
Arnsmock a titkárért szalad, és Sir Pearce, aki korábban a birodalmi hadseregben töltött szolgálata alatt nem kevés sebet látott már – mint kifejtette – elég szakértőnek érezte magát, hogy elkösse a Lord karját, és egy papírvágó tőrrel végighasítsa az inge ujját.
A hölgyek ájuldoztak, de a legtöbben maradtak, el nem szalasztottak volna egyetlen vércseppet, vagy kínos felszisszenést sem.
Mirabel éppen visszatért, a nagy felfordulásban senki nem vette észre, hogy elhagyta a szobát, és feltűnés nélkül biccentett a férfinak, jelezve, Helenával minden rendben.
Mr. Johnson holtsápadtan érkezett, és hebegve biztosított mindenkit, hogy minden rendben. Ez volt az a mondat, amitől kitört a pánik, és a többség hadonászva követelt magyarázatot. Ms. James furakodott keresztül az egybegyűlteken, egyszerű köntöst, és éjjeli főkötőt viselt, hosszú, szürkés haja befonva lógott hátra, kissé megtépázott volt – mint tulajdonképpen mindenki.
— Ez csak egy szörnyű félreértés lehet – hebegte szeppenten, és az ájult kislány mellé térdelt, a homlokát tapogatta, a lélegzését hallgatta.
— Így van – állt fel most már elunva az eseményeket Lord Baring, bár kissé szédült a hirtelen vérveszteségtől, de úgy döntött, ideje véget vetni az egésznek. – Csupán egy szerencsétlen baleset. Nem történt semmi. Kérem, nyugodjanak meg, és főként hagyják el a szobámat!
A társaság lecsendesedett, és lassan elkezdtek kifelé szivárogni. Lady Maudley láthatóan inkább maradt volna, de Mirabel belékarolt, és kihúzta magával az ajtón.
— Kérem, pihenjenek le, — próbált javítani a helyzeten Mr. Johnson – biztosíthatom önöket, hogy ezután semmi nem fogja megzavarni az éjszakájukat.
Legalább fél órába telt, míg mindenkit sikerült saját ajtaja mögött tudni, és a Lord karját is ellátta a ház orvosa, doktor Brown.
— Én nem értem, hogy történhetett mindez – sopánkodott Ms. James, és Susan kezét fogta, aki még mindig nem tért magához. – Sosem tapasztaltunk nála ehhez hasonlót.
— Nem kell aggódnia – biztosította a sértett, kezében pihentetve fejét, — ez csak egy ostoba baleset, minden kétséget kizáróan az én hibám.
— Lekötelez, Lord Baring – suttogta Johnson, és kiengedte a doktort a szobából.
— Szót sem érdemel többet. De megköszönném, ha biztosítanának számomra egy másik inget, Mr. Johnson.
— Ez a legkevesebb uram.
A folyosó felől furcsa zaj szűrődött be, és a Lord rosszat sejtően felemelkedett. A nyíló ajtóban Levertont látták, aki kabátját magára rángatva vonult végig a folyosón.
— Egy percig sem maradok itt tovább… nem normális, ami itt történik, ez egyszerűen nem normális…
A Lord, a titkár, és Mirabel egy emberként eredtek utána.
— Biztosíthatom, uram, hogy az éjszaka…
— Ne biztosítgasson, Mr. Johnson! – állt meg a lépcső közepén, hogy három követője kis híján nekiütközött a testes, izzadt úriembernek – Maga nem volt ott! Maga nem látta! Azt a gyereket megszállta valami… mintha…. halott lett volna… mint akit hipnotizáltak… láttam már ilyet Indiában! Nem maradok…
— De uram, kérem…
Nem lehetett rá hatni. Hiába mentek utána mindhárman, hiába próbáltak a lelkére beszélni, a férfi szemében ott villogott a rémület.
— Ne is próbáljanak megállítani!— zárta le a vitát, és kitárta az ajtót, hogy távozzon… de képtelen volt.
Mirabel önkéntelenül is felhorkant, Leverton pedig hátratántorodott, ahogy teljes lendülettel beleütközött a láthatatlan erőtérbe.
— Mi az ördög?!— kiáltott, majd hangtalanul a földre rogyott Lord Baring egyetlen, jól irányzott ütésétől, amit a tarkójára mért.
— Nos, úgy látom, igen komoly problémával kell szembenéznünk.

Mr. Johnson szótlanul gubbasztott a Lord szobájának egyik székén. Mirabel elégedetten, „én megmondtam” kifejezéssel az arcán dőlt a falnak, Helena könnyes szemekkel kuporgott a férfi lábánál, és a lassan átvérző kötést nézte megbabonázva. Az árvaház igazgatója az ágy mellett ült egy széken, és a kis Susan véres ruhájában még mindig ott feküdt a fehér párnák közt.
— Ms. James, ha megkérnénk, kerítene a kishölgynek egy tiszta hálóruhát? Majd addig a gondját viseljük, utána pedig segítünk önnek visszavinni a szobába. Bizonyos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond az este hátralévő részében.
Az asszony szótlanul bólintott, és elsietett.
—  Ideje, hogy tisztázzunk néhány dolgot. – emelkedett fel a Lord, amikor az ajtó becsukódott az idős hölgy  mögött.
— Attól tartok, a kövér Levertonnak igaza van. A kislány tekintete olyan volt, mintha nem lenne tudata – mondta Mirabel, és az ágyhoz lépett. – A hőmérséklete normális volt, nem láz okozta, de a tekintete üres, és mozgása sem volt természetes. Talán valaki tényleg irányította.
— Meglehet. De ki lenne képes rá?
— Önök… komolyan úgy gondolják…
A titkárnak talán csak most tűnt fel, mennyire különösen viselkedik a két főrangú nemes. Furcsa pillantással nézett a férfira, majd az asszonyra.
— Önök láttak már ehhez hasonlót?
Mirabel felsóhajtott.
— Remélem Angelnek vele vannak tervei, mert akárhogy is, de most szükségünk lesz néhány információra.
— Mirabel, ön annyira diszkrét, mint egy plakát a főút mentén. Kikérdezhettük volna anélkül, hogy magyarázkodnunk kelljen.
— Ha bármiben a segítségükre lehetek…
— A lány egyszerű gyermek. – mondta a nő, majd kérdőn nézett társára. – Ön szerint Lord?
A férfi elővette monokliját, és a szemére csíptette. Először a titkárt nézte meg vele, de semmiféle mágikus aktivitást nem látott rajta, így a kislány felé fordul.
— Mr. Johnson – szólalt meg végül ellentmondást nem tűrő hangon – kérem, hozza a kislányt, és kövessen!
— Mit látott, Lord? – kérdezte Mirabel, ahogy a férfi mögé csatlakozott. – Helena, maradj itt, és ne nyiss ajtót másnak!
— Jöjjenek – indult meg a férfi a folyosón, a nő, és a titkár szó nélkül követték. Mirabel kezében gyertyatartóval lépkedett mellette, és társa halkan válaszolt. – A gyermek karján, csuklóján, bokáján, nyakán láthatatlan szalagok vannak, melyek erre vezetnek. Úgy tűnik, valaki tényleg irányítja őt, de nem hipnózissal… — befordult a sarkon, és tovább követte a vöröses színben izzó, különleges irányjelzőt. —A szalagok körbefogják, de egyelőre nem okoznak sérülést, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ez így is marad. Olyan… mintha felfüggesztések lennének… mint…
— A marionett figurák?
A Lord kényszeredetten bólintott, majd megállt egy ajtó előtt.
— Mr. Johnson, ez kinek a szállása?
— Az… árváké – felelte meglepetten a titkár.
— Vigyük be – nyitotta ki lendületesen az ajtót a Lord, majd hátrahőkölt a látványtól.
— Atyaisten…
A másik kettő nem értette a dolgot. Több szobát egybenyitottak, és az ágyakban szépen, kettesével, a kisebbek hármasával aludtak egymás mellett a gyermekek. Az egyik ágyon Ms. Stonewall, aki felriadt, és szégyenkezve kapta maga elé a takaróját. Ms. James néhány szobával arrébb halkan kutatott egy zsák ruha közt.
Mirabel körülpillantott odabent, majd kérdőn nézett a Lord sápadt arcára, aki szótlanul, földbe gyökerezett lábbal állt.
— Kérem, Mr. Johnson… fektesse a kislányt az ágyába! – majd ezzel a lendülettel kitolta a lordot a folyosóra. — Mit látott??
A férfi megtörölte holtsápadt homlokát.
— A szalagok a kislány testétől a játék babához kapcsolódnak…
— Úristen. A karácsonyi ajándékhoz?
— Igen… de ez nem minden.
Mr. Johnson kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.
— Minden gyermeken ugyanilyen szalagok vannak, és a saját babájukhoz köti őket. A babák szinte világítanak a mágiától… és…
— Mi van még?
— Nos… a babák egyrészt a gyermekeket tarják fogva, viszont vékony, hajszálvékony szálak vezetnek tőlük kifelé.
— Kifelé hová?
— Ki, az ablakon át, az éjszakába…
Mr. Johnson sápadtan, és teljes értetlenséggel az arcán ült, magába roskadva.
— Én nem értem… nem értem, miről beszél… Nem értem, mi történik itt, és nem értem, hogy mi az, ami bezárt minket ide…. egészen biztos, hogy nem tudunk kijutni?
— Holtbiztos, édes fiam, holtbiztos. A házat egy burok veszi körül, amin nem hatolhatunk át.
— Ideje segítséget hívni – mondta határozottan a Lord, és a titkár döbbenetére elővette zsebóráját. Felpattintotta a fedelét, és felhúzta az órát, ahogy minden este szokás, lefekvés előtt, majd néhányszor visszafelé forgatta a pöcköt.
— Segítséget? – kérdezte teljes döbbenettel a hangjában a titkár. – De… ha mi nem juthatunk ki, van, aki bejuthat?
— Nos, nem egészen… De most szükségünk lesz néhány információra az estélyről, az árvákról, és a babákról.
— Bármiben segítek— mondta összetörten a holtsápadt titkár – amiben tudok…
— Ki készítette a babákat? – szögezte neki az első kérdést Mirabel.
— Egy helyi mester, a műhelye a Holms Street-en van, a neve… a neve a dolgozószobámban van, az iratok közt, furcsa hangzású név.
— Ayhun. – szólalt meg csendesen Helena.  – Köszönöm a szívességet, Ayhun mester, biztos vagyok benne, hogy csodálatos karácsonyt szerzett a gyerekeknek…
Johnson döbbenten meredt a lányra.
— Igen… Ayhun mester, honnan tudja?
— Ki ajánlotta a mestert?
— Ezt… már nem tudnám megmondani. Azt hiszem, megnéztünk néhány boltot, és tárgyaltam három játékkészítővel is, mire őt választottuk.
— Mi a helyzet a cambionnal?
— Cambion? – nézett értetlenül a fiatalember — Az mi?
A Lord megrovón pillantott Mirabelre, de a nő láthatóan nem vette figyelembe a véleményét.
— Mi van a lakájokkal? Mindenki helyi alkalmazott, vagy voltak, akiket ma estére béreltek fel?
— Természetesen ki kellett egészítenünk a személyzetet. Erőfeszítéseink ellenére Lord Dunwille meglehetősen visszahúzódó életet él, így általában nincs szükség ennyi emberre a háztartás vezetéséhez.
— Ahogy gondoltam – bólintott a nő – itt vannak még?
— Néhányan elindultak, amikor végeztek a teendőikkel, de volt, aki maradt, és a cselédszálláson tölti az éjszakát.
— Menjünk – állt fel olyan gyorsan, hogy még a lordot is meglepte.
—  Mikor távoztak a felvett cselédek? – szúrta közbe Helena.
— Hát, a bál véget ért, még segítettek rendbe tenni a látható helyiségeket… azt mondanám, hogy egy, és fél kettő között.
— Ez azt jelenti, hogy ebben az időpontban még el lehetett hagyni a házat, viszont két óra körül, amikor Leverton próbálta, már nem. A burkot a kettő közti időben aktiválták. Ami szomorú, hogy ezt meg lehetett tenni ugyanúgy kívülről is, ahogy belülről. Térjünk vissza a babákra…
— Én inkább megrugdosnám a démonfattyút, hátha kiköpi amit tudni akarunk…
— Démon??
— A gyerekek… — suttogta Helena. – És a mester ismét mozgatja bábjait…
A Lord, és Mirabel összenéztek, majd egy emberként vetették magukat az ajtó felé. Johnson a körülményekhez képest gyorsan reagált, és pár pillanat késéssel utánuk ugrott.
Az öreg falak talán sosem láttak efféle rohanást.  Elfordultak a folyosón, le néhány lépcsőt, és feltépték az ajtót.
Ms. James a sarokban ült, megkötözve, a szájában egy ronggyal, a gyerekek pedig épp az ágyán kuporgó Ms. Stonewall felé közeledtek.
Mozgásuk olyan volt, akár a báboké, élettelen szemük mintha üvegből lett volna, karjuk kifacsartan emelkedett következő áldozatukra, kezükben kés villant,  az asztalon álló gyertya pislákoló fényében imbolygó árnyaik mintha csak  segítségért kiáltó lelkük lett volna.
Mirabel felkiáltott, a Lord félrelökte a legnagyobb, legerősebb fiút, míg a titkár Agnes Stonewall elé vetette magát, majd óvón átkarolta. A nő Johnson vállába temette az arcát félelmében, az igazgatónő pedig betapasztott szájjal sikoltva kalimpált, hogy megmentőik figyelmét magára vonja.
A gyerekek a Lord felé fordultak, és a kések élen megcsillant a fény, ahogy elindultak felé.
Hogy tudna tíz gyereket ártalmatlanná tenni anélkül, hogy bárki megsérülne?
Mirabel ösztönösen a társa mellé ugrott, majd pillantása a babákra tévedt. Ott ültek mind a kereveten, szépen sorba rendezve, porcelán arcuk gonosz, vérszomjas vigyorba torzult. A Lady felkapta a hozzá legközelebbit, és mielőtt a férfi megakadályozhatta volna, földhöz vágta.
A baba hangos koppanással landolt a padlón, és a karja kettétört. Az egyik gyermek, Johnny karja természetellenes módon lefittyedt, de se a kést nem ejtette el, se nem állt meg.
Mirabel a következő baba után nyúlt, de a férfi rákiáltott… aztán minden megfagyott. A gyerekek megálltak, a gyertya lángja nem lobbant, és ahogy felnézett, Helena állt mellette.
— Vigyük ki a többieket, nem tudom sokáig fenntartani…
Megérintette Mirabelt, és Mr. Johnsont, akik megmozdultak fagyott állapotukból. A titkár felkapta a nevelőnőt, a Lord pedig az igazgatónőt emelte a vállára, közben pillantása az órára tévedt… a másodpercmutató egy helyben állt.
Helena orrából vékony vércsík szivárgott elő.
— Siessen… — suttogta.
Lady Radcliffe felkapta a babákat, egy takaróba göngyölve magához vette, és kisietett a teremből.
Helena kihátrált, és amikor a kulcs kattant a zárban, a fiatal moira összeesett.
— Mi történt? – kérdezte teljes értetlenséggel Johnson, és magához ölelte Agnest.
Mirabel kiszabadította Ms. Jamest, a Lord pedig az ölébe vette az ájult Helenát.
— Kik az ördögök maguk??— kiáltott szinte kétségbeesetten a titkár.
— Mr. Johnson – állt fel fenyegetően a Lady – figyelmeztetném, hogy a továbbiakban csendes estét ígért a vendégeknek, ha ezt éppen ön töri meg, az igencsak kínos lenne a háznak.
— Ezt akkor is meg kell magyarázniuk!— fogta halkabbra a hangját, de ugyanakkor szabadon engedte indulatait, és az előző este teljes feszültségét kész volt ráborítani megmentőire.
— Térjünk vissza a szobámba, képes járni, hölgyem? – kérdezte az igazgatónőt, de a Lady közbeszólt.
— Majd én segítek, ön csak hozza a lányt.


Legalább húsz percbe telt, míg a két hölgyet biztonságba helyezték egy üres szobában, majd némi konyak, és az orvostól kapott nyugtató után magukra hagyták őket.
Amikor visszatértek a Lord hálótermébe, a titkár szinte rájuk támadt.
— Tudni akarom, kik maguk, és mit művelnek itt!
A férfi felsóhajtott, a legkevésbé sem volt ínyére, hogy így alakultak a dolgok. Tisztában volt vele, hogy nem épp szabályszerűen jártak el, és már most jóval többen keveredtek az ügybe, mint szükséges, vagy megengedhető lett volna.
— További információkra van szükségünk.
— Nem mondok semmit, amíg nem kapok választ!
Mirabel megragadta a férfi nyakát, és maga felé rántotta, majd a lendületet kihasználva a székbe lökte, és mielőtt reagálhatott volna, lábai közé térdelt, néhány milliméternyire legnemesebb szervétől.
Johnson nagyot nyelt, már amennyire a torkára szoruló kéz engedte, és moccanni sem mert, nem tudta volna megmondani, hogy a térd a fenyegetőbb, vagy az az erős, férfias marok, mely lassan kezdte elszorítani a vér útját az agyba.
— Idefigyelj, édes fiam! Válaszolsz minden kérdésre, sőt, azokra is, amiket nem teszünk fel, amikre csak gondolunk, de még azokra is, amikre csak kellene gondolnunk, ha nem akarsz arra ébredni, hogy a tested vérbe fagyva hever egy eldugott sarkában a pincének, és te értetlenül bámulsz szembe önmagaddal…
— Lady Radcliffe mindössze azt kívánja mondani – tette az asszony vállára a kezét Lord Baring, — hogy mint bizonyára önnek is feltűnt, a helyzetünk nem éppen a legfényesebb. Tehát, vagy segít nekünk, és ezzel van esélye megmenteni a ház jó hírét, vagy akadályoz minket, és holnap munkára jelentkezik Countessa Powis-nál…
— Amennyiben túléli a mai éjszakát, és nem zárom be a gyilkos játékbabák közé – szúrta közbe Mirabel fenyegetően, és megemelte a kezét, hogy a titkár szisszenve kénytelen volt feljebb emelkedni ültében.
— … vagy végső megoldásként – folytatta zavartalanul a Lord, mintegy egyszerre a nővel – bekuporodik szobája sarkába, reménykedve, hogy reggelre elmúlik ez a lidércnyomás, és kiderül, hogy mindez csupán egy rossz álom volt, mely kimerült idegei számlájára írható. Tehát…. hogy dönt?
Johnson újra nyelt, de – bár minden valószínűség szerint könnyedén lefejthette volna a nyakáról a nő ujjait— nem volt elég ereje ahhoz, hogy megüssön egy úrinőt… bármennyire is nem viselkedett akként.
Helena az ablakhoz lépett, és kinézett.
— Nem tudnak bejönni –mondta halkan, majd elmosolyodott, mint aki nincs is tisztában a helyzet kritikus voltával – de jön a segítség.
— Mit tehetek? – kérdezte a titkár kissé vontatottan.
Mirabel elengedte.
— Higgyen nekem, édes fiam, — paskolta meg az arcát lekezelően – a lehető legjobban döntött. Lord Baringnek és nekem sajnos van már tapasztalatunk az efféle ügyekben.
— Ezért jöttek?
— Nem sejtettük, hogy bármi történni fog ezen az estén azt leszámítva, hogy jókora összegtől szabadítanak meg minket, és a táncpartnerink letapossák a tyúkszemünket.
Mirabel Radcliffeből előbújt a vadász, és menthetetlenül száműzte a hölgyet.
— Térjünk vissza arra, hogy mi történik itt, és mit tehetünk. A gyerekeket mindenképpen a babákon keresztül irányítják. Feltűnt önnek, Mr. Johnson, hogy a babák pontosan úgy néznek ki, mint az árvák, akik kapták?
— Ezt nem mondhatja komolyan – nyelt ismét ijedten a titkár. – Ez lehetetlen.
— Tehát nem a kitűnő szervezés – mosolygott Helena.
— Van valami elképzelése, hogyan lehetséges? Adtak leírást a gyerekekről a játékkészítőnek? Ismeri esetleg az árvaházat?
— Én… nem hinném, bár Ms. Stonewall volt, aki úgy vélte, hogy Ayhun mester játékai lennének a legmegfelelőbbek. Lehetséges, hogy újra felkereste a mestert később, de nem említette…
— Ms. Stonewall – mondta sokat sejtetően a Lady, és összenézett társával.
— Mondja csak, Mr. Johnson, hogyan választották éppen a GreenOak Árvaházat?
— Már régóta próbáltuk Lord Dunwille-t rávenni, hogy tartson egy rendezvényt. Bármilyet. Ez szükséges volt, hogy ismét visszatérjen a társasági élet vérkeringésébe, mind az üzlet, mind… de mindegy – hagyta abba, látva, hogy a másik kettő nem erre kíváncsi. – Szóval szeptember környékén beleegyezett az estélybe, azzal, hogy jótékony célra lesz. Nem tudom, végül kinek sikerült meggyőznie, talán Mrs. Longesdalenek… Az árvák javára akartunk gyűjteni, és már készültek a meghívók, amikor októberben megismertem Ms. Stonewallt
— Hol?
— A parkban. A szabadnapomon. A tó partján sétálva etette a galambokat, és beszélgetésbe elegyedtünk. A következő héten újra találkoztunk, a rákövetkezőn ismét.
— És egy idő után ön úgy érezte, szívesen meghívná őt is a bálra, és erre mi sem volt tökéletesebb, mint az, ha az árvaházat is vendégül látja…
— Járt ön az árvaházban, Mr. Johnson?
— Nem… csupán a kapuig kísértem a hölgyet, és oda is mentem elé… Ugye nem gondolják…?
A Lord, és a Lady összenéztek, a fiatalember pedig elfehéredett, majd elvörösödött.
— AZ az álszent szuka! – pattan fel a székből, és kiviharzott az ajtón.
Végigrohant a folyosón, feltépte az újonnan megnyitott vendégszoba ajtaját, és nem törődve a két nő sivalkodásával, kirángatta Ms. Stonewallt az ágyból, és hatalmas pofon csattant a menekülni képtelen nő arcán. Ms.  James elájult, Mirabel az ajtófélfának dőlt, és elégedetten figyelte az eseményeket.
— Nocsak, mégiscsak szorult egy kis vér is bele…— dörmögte, majd hagyta, hogy a Lord félretolja, és a fiatalember után vesse magát.
— Elég volt, Mr. Johnson! Nem illik hölgyeket bizonyíték nélkül ilyesminek kitenni.
— Ne aggódjon, lordom, lesz bizonyíték, ha folytathatja – mosolygott már-már gonoszan Mirabel.
— Mit tettél a gyerekekkel?! Halljam! Mit műveltél velük?! Hogy tehetted?! Mire volt jó ez az egész??— rángatta a lányt, aki képtelen volt ijedtében másra, mint néhány halk sikolyra, és egypár kérlelő szóra.
— Elég!— szólt közbe határozottan Lord Baring, és kihúzta a nő karját a titkár kezéből. – Figyeljen!  Miért ismerkedett meg Mr. Johnsonnal?
A lány értetlenül nézett rá, miközben szeméből patakzottak a könnyek. Holtsápadt ajka remegett, de egyetlen hang sem jött ki rajta.
— Beszéljen! – dörrent rá a Lord.
— Gal…galambokat… etettem…. kedves volt… szóba elegyedtünk…
— A maga kedvéért alakította át a bál terveit. Hogyan vette rá?! Hogyan?!— kellett újra megrázni a nőt.
— Sehogy! Esküszöm, sehogy! Azt hittem, hogy Mr. Johnson olyan férfi, akiről a magamfajta lánynak még álmodnia sem szabad, mégis szóba állt velem – zokogta.
A Lord elbizonytalanodott, de nem engedte el a nőt, karjánál fogva húzni kezdte kifelé a szobából.
— Jöjjön! És egy hangot se, ha nem akarja, hogy visszazárjam a késes gyilkosok mellé!

Szótlanul bámultak egymásra.
Kiderült, hogy Ms. Stonewall maga is az árvaházban nőtt fel, és az elmúlt két évben már ott dolgozott, mint nevelőnő. A férfival csupán véletlen találkozott. A gyerekeket ismerte, amióta bekerültek hozzájuk, soha, egyiknek sem voltak ehhez hasonló kirohanásai, egyik sem mászkált éjszaka. Az árvaházat nem látogatta meg idegen mostanában, és nem vették fel a kapcsolatot a játékkészítővel sem.
— Ma délután még úgy volt, hogy Jenny jön Susan helyett, de belázasodott, és bár Susan valójában már tizenegy éves, ő volt az egyetlen, akire jó volt a kölcsönkapott ruha.
Lady Radcliffe nyitott be az ajtón.
— A cambion már nincs a kastélyban.
A Lord nem volt biztos benne, hogy mások is látják-e mennyire dühíti.
— Tehát a bábkészítő nem tudott róla, hogy kik jönnek el.
— Igaz is… — mondta a titkár – van még egy baba. Amikor meghozta őket, hozott egy pót darabot, arra az esetre, ha valamelyiknek megsérülne a csomagolása, vagy ne adj isten eltörne…
— Hol van?
— Lent a fa alatt, a többi játékkal, mivel nem volt rá szükség, bekerült a csomagba, ami az árvaházba megy.
— Azonnal hozza ide!
Mr. Johnson bólintott, és mint egy lelkes titkárhoz illik, már szaladt is.
A Lord megdörgölte a szemét, feltette a monokliját, majd Agnesre nézett. Vagy tökéletesen hazudik, és olyan jó színész, amilyet még ritkán látott, vagy igazat mond. Bárhogy is, mágiát nem használ, és nincs is rajta nyoma, hogy ellene használtak volna.
— Mutassa a babákat, Mirabel! Helena kisasszony, ha megkérhetem…
A Lady leterítette a takarót. Egymás hegyén-hátán feltornyozva, de többségében sértetlenül ott hevertek a babák.
A Lord felemelt egyet, a legkisebbet, és újra szemügyre vette a mágikus lencsén át. Zsinegek indultak a sötét éjjel felé, valahová a messzeségbe, és vöröslő szalagok voltak rákötve, melyek az árvák szobái felé vezettek.
— Meg nem semmisíthetjük őket anélkül, hogy kárt tennénk a gyermekekben.
A Moira felé nyújtotta a babát, aki elvette, és megsimogatta a fürtös fejecskét, de sajnálkozva nézett a férfira.
— Sajnálom, Lord Baring, attól tartok, a képességem nem az akaratom szerint működik.
— Semmi gond, kedvesem… — mondta, majd közelebb hajolt, egészen közel a lány kezéhez, és a babához, majd babrálni kezdett a játék felületén.
— Mit csinál?
— Megpróbálom megszakítani a kapcsolatot… nem valószínű, hogy sikerül…
Olybá tűnt, mintha felemelne, majd elégedetten elejtene valamit.
— Nos?
A férfi lemondóan megcsóválta a fejét. A szalag ugyan aránylag könnyen lejött a bábról, ahogy elengedte, azonnal visszatért előző helyére.
— Semmi.
— Ilyen módon nem is fog sikerülni. Ahogy gondolta Lord, ezt csak mágikusan lehetne elvágni…
Félig áttetsző jelenés állt mögöttük, és ahogy Agnes nézte, egyre fehéredett az arca, majd fennakadtak a szemei, és a padlóra rogyott.
— Látom megsebesült – folytatta az éteri jelenés. – És a rend ügynökei nem tudnak bejutni a házba… ahogy önök se ki, ha jól sejtem. Így más választás nem lévén…
— Önt küldték, aki előtt nincs akadály – mosolyodott el Helena.
— Úgy hallottam bál van, hát úgy öltöztem, hogy ne ríjak ki a sorból. Tetszik a ruhám?
— Gyönyörű, Ms. Redgrave – bólintott a Lord.
— Maga kis hazug. Mirabel, mondjon véleményt.
— Bár kicsit régimódi, de csodásan áll neked, drágám.
— Óh… — szontyolodott el a Szellem – mostanában nem láttam divatlapokat. Nos, miben lehetek a segítségükre?
Nyílt az ajtó, és a belépő fiatalember kis híján elejtette a dobozt, amit a kezében tartott.
— Istenem…
— Nyugodjon meg, Mr. Johnson, a hölgy Maria Dora Redgrave, és azért van itt, hogy segítsen nekünk.
— Egy… egy… szellem?!
— Óh, ez csak a becenevem… bár inkább gúnynév, mint becenév.
Teljesen a földre ereszkedett, és lassan egyre valószerűbb, és kézzel foghatóbb lett, míg végül emberi valójában állt a szoba közepén, a kezét nyújtva a titkárnak.
— Üdvözlöm, Mr. Johnson.
A fiatalember körbejárta, majd megérintette.
— Most már tényleg nagyon, de nagyon szeretném tudni, hogy kik maguk!
— Ms. Redgrave a mi különleges segítségünk. És mondhatni ő lesz az egész ügy megoldásának kulcsa.
— Óóóó, szeretem, amikor így beszélnek rólam. Hallgatom, Lordom.
A férfi néhány szóban beszámolt a helyzetről, az estén, majd az éjjel történtekről, és különös tapasztalataikról.
— Először is, meg kell, hogy keressék Mr Nightingalet. Szükség lesz rá ma éjjel. Egykor rendeltünk tőle egy zenét, amivel törölni lehetett a nem kívánt emlékeket.  Kénytelenek leszünk használni, különben holnap egész London a gyilkos árvákról fog fecsegni. Az éjfél utáni részt, teljes egészében.
— Értesítem a csoportot.
— Ezen kívül, ha van szabad ember, mielőbb meg kellene találni Mr. Ayhun boltját, valahol a Holms  Streeten van, játékokat gyárt. Valószínűleg ő az emberünk. Minthogy gyerekeket tart fogva, kifejezetten óvatos elbánás javasolt, nem lehetünk biztosak benne, hogy nem tesz kárt bennük, ha ráeszmél, hogy leleplezték.
— Világos. Egyértelműek leszünk.
— Talán Tom Canty megfelelő lenne. Ha jól tudom, színházban volt, az előadásnak vége, és ha jól sejtem, mostanság érhet vissza a rendházba, ha a tervei szerint alakult a program. Ha van szabad harcos, egy mindenképpen legyen mellette, ki tudja, hogy milyen mágiára képes, és hány élő, vagy élettelen lényt tart még fogva a bábkészítő.
— Gyorsított eljárást kérek. Még valami?
— Igen… lenne még valami, de ráér akkor, ha odakint már elindultak az embereink. Az a legsürgősebb.
— Sietek vissza – bólintott a Szellem, és néhány pillanat alatt elenyészett.
— Úristen…. mi történt Ms. Stonewallal?— vette észre nem kevés késéssel az eszméletlen nőt a titkár.
 Felemelte, és a karosszékbe ültetve élesztgetni kezdte, miközben Mirabel a lordhoz lépett, és ellenőrizte a kötést a kezén.
— Mi a terve? – kérdezte halkan, hogy a másik három ne hallja.
— Még nem tudom… de talán, ha használhatatlanná tesszük a bábokat, elengedi őket.
— Naivitás azt hinni, hogy aki ekkora hatalmat gyakorol más fölött, az feladja… — lépett melléjük Helena. – Lord Dunwille hamarosan megfizet azért, mert nem tudja, hogyan illik bánni egy előkelő hölggyel.
— Countessa Powis.
— Ez az ő műve, Helena?
— Sajnos nem tudom – csóválta meg a fejét a lány – de kézenfekvőnek tűnik. Ha botrány kerekedne Lord Dunwille estélyén, az neki minden szempontból csak kedvezne… Valószínűleg úgy üzletileg, mint társadalmilag. 
Agnes Stonewall magához tért, és ivott pár kortyot a titkár javaslatára. Még mindig szomorú csalódottsággal nézett a férfire, aki nem győzött mentegetőzni a történtek miatt.
— Képzelem, milyen dührohamot kapott, amikor ráeszmélt, hogy itt vagyunk… — csóválta a fejét Mirabel.
A Lord elismeréssel adózott Angelnek – újfent. Valószínűleg az utolsó pillanatig halogatta a döntést, ezért is nem értesítette őket korábban arról, hogy ide kell jönniük. Így már nem volt ideje változtatni a tervén. Ha bele is nézetett a jövőbe azzal a Sybille nevű szörnyével, nem tudhatták, hogy itt lesznek, még kevésbé, hogy Helena is velük lesz. Angel elhúzott döntése mindenképpen homályosított a jövőképen. De miért olyan fontos a vámpírasszonynak Lord Dunwille?
— Ki akarja vonni a gyerekeket az uralma alól? – törte meg a férfi gondolatainak menetét Mirabel.
— Mindenképpen meg kell próbálnunk. Az már biztos, hogy a babákban nem tehetünk kárt, ha nem akarjuk, hogy a gyerekek ugyanazt átéljék.
— Még jó, hogy nem vetette a tűzre őket, Lady Radcliffe…
Mirabel kérdőn nézett Helenára. Sosem említett ilyesmit a lány előtt. Ezek a moirák… Már Lealiánál is nehezen viselte, amikor hasonlókat csinált.
— Tehát nem eshet baja a babáknak… rendben, de valamit  mégiscsak tennünk kell, nem várhatunk ölbe tett kézzel, remélve, hogy nem jutnak ki a szobákból…
— Mr. Johnson, ugye biztos benne, hogy minden ajtót kulcsra zárt?
— Igen uram, még Ms. James kérésére úgy alakítottuk ki a szobákat, hogy csak egyetlen bejárat legyen.
— Kérem, vázolja fel, hol helyezkednek el a szobák, hol vannak ajtók, ablakok, esetleg erkélyek. Remélem, hogy nem lesz rá szükség, de…
— Lord Baring…— suttogta Helena, és mozdulatlanná dermedt rémületében.
Követték a pillantását, majd szinte egy emberként kiáltottak fel.
— Ne!
— Agnes, ne tegye!
— Tegye azt le!
De elkéstek. Bár a nő ijedtében elejtette a csomagot, már félig kinyitotta, és ahogy a doboz földet ért, egy baba lába lógott ki belőle.
Lord Baring döbbenten figyelte a mások számára láthatatlan eseményeket.
A korábban vakító fénnyel pulzáló doboz ragyogásának egy része átterjedt Agnesre, abban a pillanatban, ahogy megoldotta a csomót. Ahogy a doboz megnyílt, mintha kieresztette volna a benne lakozó csápos szörnyeteget, azonnal vörös szalagok csaptak ki a nő felé, megragadták, és rátekeredtek, kezére, lábára, derekára, nyakára…
Mirabel felemelte a babát, mely előbukkant a dobozból. Agnes tökéletes mása volt, hálóköntösben, éjjelre leengedett, kissé zilált hajjal… kék üvegszeme mintha eredetijének pillantását kereste volna.
A nő felsikoltott, és eltakarta az arcát rémületében.
Mirabel dühösen a többi közé dobta a bábot.
— Hihetetlen. Hogy lehet ennyire ostoba valaki…
Mr. Johnson dühösen megragadta a karját, és maga felé fordította a Ladyt.
— Nem beszélhet így erről a hölgyről! Maga miatt ma este már méltánytalanul megvádoltam, és úgy bántam vele, hogy az sosem tehetem jóvá! Nem tűröm…
— Nem tűri?! – villantak fel az asszony szemei, és olyan közel hajolt a fiatalemberhez, hogy az kénytelen volt meghátrálni.
— A maga ostoba lángolása juttatta a gazdáját olyan helyzetbe, édes fiam, hogy ha mi nem vagyunk, itt disznóvágást rendeznek az árvák… Ha mi nem segítünk, csak úgy fékezhetik meg őket, ha megölik mindet! Szóval, ne játssza itt a lovagot, hanem kötözze meg a szívszerelmét, mielőtt…
De elkésett. Agnes lendületes mozdulattal Lord Baring vállába vágta a papírvágó tőrt.
Helena felsikoltott, a Lord felkiáltott fájdalmában, Mirabel dühében, és pofon vágta a nőt, de annak csak félrebillent a feje, és kifordult, furcsa pózban maradt. Johnson megpróbálta hátulról megragadni, és lefogni.
— A kést…– nyögte a Lord, és kicsit meggörnyedt a fájdalomtól, ahogy Helena próbálta lenyomni a vérző sebet.
Az asszony a másik nőre vetette magát, és ledöntötte a lábáról. Agnes mozgása döbbenetes volt, a Lord felemelte monokliját, és elképedve bámulta a vérvörös szalagok táncát. Tökéletes bábjáték… Éppen, mint az esti előadáson.
Mirabel Ms. Stonewallra zuhant a kandalló előtt. Kezük a forró tűzrácshoz ért, de csupán az egyikük kiáltott fel, a nevelőnőnek arcizma sem rándult, és mintha nem is érezte volna, folytatta a hadakozást. A báb karja emelkedett, majd lecsapott, erőt ugyan nem fejtett ki, így sérülést vagy fájdalmat nem okozott, de lehetetlen volt elmozdítani a tagjait, gúzsba kötve ezzel az asszonyt.  Agnes jobb karja, és két lába a ladyre kulcsolódott, baljában pedig megvillant a tőr. Ha lecsap, erő nélkül, a puszta lendület is elég, hogy komoly, vagy halálos sebet okozzon, amennyiben megfelelő helyen találja el.
— Johnson!
Helena azonban gyorsabb volt. Elengedte a rögtönzött kötést, és nemes egyszerűséggel kirúgta a nő kezéből a fegyvert. Apró lába éppen a csuklóját találta el, a lendület megrántotta az irányító szalagokat, és a tőr a földre hullott. Abban a pillanatban a báb ájultan rogyott a padlóra.
— Ez meglehetősen érdekes… — suttogta a Lord, majd sóhajtva hozzátette. – Azt hiszem, még egy tiszta ingre szükségem lesz, kedves titkár úr…
— Sajnálom…— suttogta a lány, és megpróbált segíteni a férfinak, hogy vállát szabaddá tegye egy valódi kötés számára. – Ha előre láttam volna, talán…
— Mr. Johnson! – állt fel Mirabel, elrendezve ruháját, és megigazítva kontyát, de közben szeme gyilkos fénnyel izzott. – Gondolom, nem kívánja, hogy a kisasszony bábját apró darabkákra tapossam…—  mondta dühtől sziszegő hangon, és közben elégedetten figyelte, ahogy a fiatalember elsápad – úgyhogy fogja meg ezt a testet, és kötözze meg, lehetőleg olyan módon, amiből semmilyen körülmények közt nem szabadulhat.
— De… a hölgy…
Hatalmas pofon csattant a titkár képén. Bár Mirabel Radcliffe egy fejjel alacsonyabb volt, cseppet sem zavarta, ha harcról volt szó. És bár úri családba született, úri kisasszonynak nevelték, azon a napon, amikor világra hozta egy démon gyermekét, az addigi élete megszűnt létezni. Kénytelen volt újraértelmezni a világot és önmagát.  Amikor a kése férje testébe mélyedt, megszületett a démonvadász, és az elmegyógyintézet kínzásai sem tudták kipusztítani lelkéből a dühöt, a haragot, és a bizonyosságot. A rend segítségével aztán gyorsan azzá vált, aminek valójában érezte magát. Tudta, hogy erre született! Így olyan apróságok, mint egy titkár, vagy akár egy nemesi ház becsülete, nem nagyon érdekelték, ha meg kellett oldania a helyzetet. Senki nem állhatott közé, és a prédája közé. Senki.
— Ez nem egy hölgy, és a legkevésbé sem a maga szívszerelme, édes fiam – sziszegte, és gallérjánál megragadva a nevelőnő arcához nyomta Johnson fejét. – Vissza akarja kapni?! Olyannak, amilyen eddig volt?! Akkor csinálja azt, amit mondunk!
Helena közben segített a lordnak félig kibújni az ruhájából. Hiába is indokolta a helyzet, a férfit meglehetősen zavarta, hogy hölgyek előtt ilyen formán mutatkozzon, így csupán a válláról, és karjáról engedte le az inget, mellkasa előtt szorosan összehúzta, akár egy szűzlány.
— Ne butáskodjon, Lord Baring, így nem lehet rendesen kitisztítani a sebet, és még kevésbé lehet bekötni…
— Úgysem lehet bekötni… — tiltakozott a Lord, és mindent elkövetett, hogy a leány ne tudjon hozzáérni. — Kisasszony, ez nem az ön finom kezének való munka…
Mirabel csípőre tett kézzel, szigorúan nézett rá.
— Lord! El kell látni a sebét, és a lehetőségekhez képest gyorsan… Úgyhogy engedje oda azt a lányt, ha nem akarja, hogy én vegyem a kezembe a dolgokat.
— Látom magához ragadta a kezdeményezést, Mirabel… — mondta sóhajtva, és lemondóan hagyta, hogy Helena megpróbálja bekötni a sebét. Igyekezett nem gondolni rá, milyen visszataszító lehet az ifjú hölgy számára mindez, de minduntalan ez járt a fejében, és kínos feszengéssel osztotta meg figyelmét a két nő közt. – Van valami terve?
— Nem tudom, miért kedvelik magát annyira, de nekem nagyon úgy fest, hogy a bábos önt tarja a legnagyobb ellenfélnek. Akárhányszor kerültünk szembe a bábjaival, mind önre támadt…
— Azt akarja ezzel mondani, hogy én leszek a csalétek?
— Ezt nem teheti… — emelkedett fel a titkár, a függönyzsinórral a kezében – megölhetik!
— Sajnos a jelen helyzetben sok hasznomat más téren már nem veszik – csóválta a fejét a Lord.
Jobb karja igen nehezen mozgott a vállseb okán, a ballal pedig közel sem volt annyira ügyes, és az alkarját ért mély vágás miatt azzal sem tudott komoly erőt kifejteni.
— Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de amint elveszítik a fegyverüket, elájulnak.
— Talán az irányításuk nagy erőkifejtést igényel a bábostól. Minél nagyobb a báb, minél nagyobb az ellenállás, vagy minél többet mozgat egyszerre, annál nehezebb – mondta Helena. – Így csak azzal foglalkozik, aki a céljához segítheti, és csupán addig hasznos, amíg képes megtenni azt, amiért létrehozták…
— Vagyis gyilkolni. Amihez fegyver kell, mert erőt nem képes kifejteni velük…
— Igen…
— Akkor tehát le kell fegyvereznünk a gyerekeket, egyenként. És akit elenged, azt megkötözni. Ha nem képes mozgatni őket, nem lesz már szüksége rájuk. Akkor nyugodtan megvárhatjuk, amíg odakint a többiek elvégzik a feladat másik felét. Apropó, Mr. Johnson… ki volt a bábjátékos, aki ma este fellépett a gyerekek előtt?
A titkár zavartan állt fel, és gondolataiban kutatott.
— A… neve… Mr… Emile Black.
— Egyedül maradt Mr. Black az ajándékokkal?
— Tulajdonképpen… az előadás előtt abban a szalonban várakozott, és ott készült. Azt kérte, hagyják magukra a szolgák, hogy felkészülhessen, hangulatba jöhessen…
— Lehet, hogy ő a bábmester, és nem Ayhun?
— Bármelyik lehet – sóhajtott a Lord. — Innen nem tudjuk kideríteni. De értesíteni kell a rendet erről a lehetőségről is.

4

Thomas Canty széles vigyorral az arcán lépett ki a márkinő londoni rezidenciájának ajtaján. A komornyik — a neve talán Cecil, vagy hasonló – szúrós tekintettel figyelte. Minden bizonnyal nem vette jó néven, hogy a fiatalember ennyi időt töltött a hölgy budoárjában. Vagy még szegény elhunyt férjének szolgált, és kevesellte a gyászidőt, vagy a ladynek, és akkor lehet, hogy szívesen lett volna Tom helyében az elmúlt órákban. A nőt ismerve Thomas nem kételkedett benne, hogy bizonyára nem egyszer a komornyik is járt már ott, ahol ő. De Thomas Canty, alias Sir Morwick nem volt önző.
Vigyorogva szállt be a konflisba, és a rendházhoz kérte a fuvart. Az ostor csettent, ő pedig kényelmesen hátradőlve keresztbe dobta maga előtt színházi köpenyét.
A lovak meglódultak a kocsival, és az első lámpa felvillanó fényénél egy alak bontakozott ki a szembeni ülést borító sötétből.
— Az istenért, Mallory! – kapott a szívéhez némi túlzással Canty, de azért igencsak meglepte, hogy itt látja a „pingvint”. – A szívbajt kívánja rám hozni, öregem?
— Bocsásson meg, Mr. Canty, de halasztást nem tűrő üzenete van.
— Még jó, hogy nem jött utánam a hálószobába… — morogta Tom, és elvette az ezüst tálcáról a fehér borítékot.
— Gondolkodtam rajta, uram – mondta egykedvűen a lakáj, mintha ez lenne a legtermészetesebb a világon, mit sem törődve a másik megütközésével – de szerencsére nem tartott sokáig.
Tom szeme elkerekedett, és már-már előadásba kezdett arról, hogy egy közel négy és fél órás szerelmi légyottot semmiféle rosszindulattal nem lehet rövidnek nevezni, de aztán csak rosszallóan megcsóválta a fejét, és felbontotta a levelet. Mallory nyilván a várakozási időre célzott.
— Ezek szerint nem a rendházba megyünk… Kocsis!
— Már bátorkodtam közölni vele az új útirányt, uram.
— Csodálatos – dőlt hátra kissé duzzogva, mert bizony határozottan egyre távolibbnak tűntek a forró fürdőről, és kényelmes, hosszú alvásról szőtt tervei.
— Ki fog pontos utasításokat adni?
— A következő sarkon csatlakozik Önhöz Sir Reynold, és Mr. Knight. Tőlük megtudja, amit kell, én viszont most kiszállnék, ha nem bánja. A viszont látásra, uram!
Mielőtt felelhetett volna, a „pingvin” kinyitotta az ajtót, és anélkül, hogy megállította volna a kocsit, ezüsttálcájával a hóna alatt, lelépett a lépcsőről.
Tom utána pillantott a konflis ablakán. Odakint enyhén havazott, bár már több, mint nyolc órája, úgyhogy a lanyhán szállingózó pelyhek is soknak tűntek.
Hihetetlen, hogy Lord Baring az, akinek segítség kell.  Mi az ördög történhet egy olyan bálon?! Nem mintha sajnálta volna a kalandot a lordtól, sőt! Tom Canty ebben sem volt önző.
A kocsi lassított, majd megállt, és a nyíló ajtón két utas szállt be. Sir Hector Reynolds, a politikus Lord Reynolds másodszülött fia, aki feltűnően tehetségesen bánt a fegyverekkel – ezek szerint biztonságban akarják tudni őket, és olyan helyre mennek, ahol a saját ereje kevés lehet – és Jonathan Knight, akit a háta mögött csak Taperolónak gúnyoltak különleges képességét kifigurázandó.
— Jó estét uraim… — köszönt, mintegy „házigazdaként”, ahogy a kocsi újra megindult. – Örülnék, ha informálnának. A levélben mindössze annyi állt, hogy Lord Baringék mágikus aktivitást találtak a bálon, és külső segítségre van szükségük a felderítéshez. Hogy a Holmes Streeten valami játékboltban kell körülnéznünk, és minél gyorsabban megszüntetni a veszélyt… Remélem, nem lesz bohóc a boltban, utálom őket…
— A jótékonysági estélyen részt vett néhány árvagyerek – kezdte kissé mogorván a fegyvermester, bizonyára nem volt túl jó estéje. – Az ajándékul kapott babákat Mr Ayhun, az említett játékbolt tulaja szállította, és a babák, mondjuk úgy, átvették az uralmat a gyerekek felett.
— Átvették az uralmat?
Knight csöndben ült, összeszorított lábbal, kényelmetlenül, egészen a kocsi falához húzódva, és egy fehér kendővel törölgette a szemüvegét. Ő mindezt hallotta már… és már akkor sem örült a hallottaknak.
— A Lord szerint egy külső ember mozgatja a gyerekeket, akár a marionettfigurákat. A bábokat pedig…
— Összekötő kapocsként használja… nyilván a gyerekekre nem tudta közvetlenül aktiválni a mágiát, valószínűleg nem találkozott velük, vagy nem kerülhetett a közelükbe.  – tette hozzá csendesen Jonathan.
— Csodálatos. Szóval, odamegyünk a bolthoz, és kiiktatjuk a bábost?
— Lényegében – bólintott Reynolds.
— Mi a feladat kódja?
— Minden eszközzel.
— Óóó, jó— vigyorodott el Tom – Pont ez hiányzott az este végére.
A Holmes Street nem volt rossz környék, de nem is kifejezetten gazdag. Csinos házak álltak sorban, tipikus, kedves, középosztálybeli bérlakások, melyek egymásnak dőlve, összeölelkezve pihentek a hóeséssel festett éjszakában. A gázlámpák fénye csillogott a havon, és a kocsi csak lassan haladt, mert bár már órák óta csak mérsékelten hullott, mégis szokatlan volt ennyi szilárd csapadék.
Megálltak, és a három férfi kiszállt.
A lámpások fénye kényelmesen megvilágította az utcát, a sötét ablakú házakat, és a játékbolt kirakatát. Faragott bábok, kisvasút, búgócsiga, vitorlás, babaház, hintaló, és  babakocsi… na meg persze egy-két szépséges porcelánbaba.
— Talán kopogjunk – vélte Jonathan, de Tom leintette.
— Cöh, minek kopogni, mikor nyitva van az ajtó?!
Előhúzott valamit a zsebéből, kicsit kotorászott a zárnál, és a következő pillanatban kesztyűs keze finom nyomására már engedett is a kilincs.
— Voila, uraim… Fáradjanak be – hajolt meg kissé gunyorosan, és hagyta, hogy két társa előtte lépjen a boltba. Hiszen, mint tudjuk, Tom Canthy nem volt önző…
Odabent sötét volt, és csak a kirakatüvegen beszűrődő utcai gázlámpák fényénél lehetett látni valamit. A kis bolt egyik oldalán a falakat polcok borították, rajta macik, nyuszik, babák,kisautók, és egyéb „apró” játékok. Vele szemben egy asztalka állt, melyen sínpár szaladt végig, kicsi favonattal, heggyel, melynek az út a gyomrába bújt, apró, festett lámpásokkal, állomással, és fákkal a lankás lejtőn.  A földön díszesen faragott, szépen festett hintaló állt, Jonathan megérintette a fejét, és elmosolyodott.
„ –Anya, vegyük meg, kérlek! Meglátod, mennyire jó leszek! – a fiúcska szőke volt, göndör fürtökkel, és vágytól csillogó meleg-barna szemekkel. Nem ült rá, csak letérdelt, és átölelte a ló nyakát, a fejét simogatta, és becézgette, mint egy igazi állatot.”
— Ne merítse ki magát feleslegesen, Jonathan!
—  Elnézést uraim! — szólt egy hang mögöttünk, amitől Tom sokkal inkább megrémült, mint korábban, a kocsiban.
— Mallory, az istenit, maga fog a sírba tenni…
— Kérem, Mr. Canty, ne említse ilyen nyelvtani környezetben az Urat…— csóválta a fejét a szemüveges kézzel-látó.
Reynolds visszalépett az ajtóhoz, és átvette a levelet a lakájtól.
— Figyeljen csak, öregem, ha maga mindig oda kézbesíti a levelet, ahol az illető van, akkor mi lenne, ha én is küldenék egy üzenetet, egyenesen a tettes szívébe…. meg tudná oldani? – suttogta a lakájt fürkészve Tom Canty.
— Amennyiben Angel kisasszony utasítana rá, úgy nyilván minden erőmet bevetve igyekeznék végrehajtani a parancsát… — mondta, és olybá tűnt, még a nő nevének említésére is meghajol – De Ön, uram…— tette hozzá, majd kilépett az éjszakába, és mire Sir Reynolds utána fordult, már nem volt sehol.
— Annyira szeretném tudni, hogy csinálja….
— Igazából mindig is érdekelt… Vajon meddig hagyott nyomokat a hóban?
De mielőtt a másik kettő az ezüsttálcás „pingvin” titka után eredhetett volna, Jonathan elindult a bolt hátsó része felé.
— Itt van… — suttogta, és a hang oly nehezen szelte át a bolt sötétjét, mintha haldokolna. – A műhely a bolt mögött van, a szállása pedig felettünk… Itt van… és tudja, hogy mi is itt vagyunk.
A két férfi összenézett.
— Ezt is láthatja?
Tom megvonta a vállát, de előhúzta a pisztolyát, ahogy Hector is elővette egyik remekbe szabott tőrét, és még mielőtt beljebb lépett volna, az utcalámpák fényében elolvasta az üzenetet.
— Lord Baring szerint még egy gyanúsított van, egy bizonyos Mr. Black, aki a marionett előadást csinálta… épp annyira esélyes, mint Mr. Ayhun.
— Csodálatos… akkor most gondolom megváltozott a feladat kódja.
— Így van, most már az óvatos felderítés utáni cselekvés… Amíg itt végzünk, megpróbálják kideríteni, hogy Mr. Black merre tartózkodik.
Jonathan félrehúzott egy függönyt, és benyitott a mögötte lévő ajtón. A műhelyben sötét volt, és csend, ahogy a ház többi részén is. Semmiféle zaj nem hallatszott, egyetlen nesz sem, mintha lakatlanul állna, üresen, holtan.
Jonathan úgy indult el előre, mint aki tudja, mit keres, és néhány pillanat múlva teljesen elnyelte a sötét. A műhelynek egyetlen kis ablaka egy hátsó kertre nézett, ahová nem jutott el az utcai gázlámpák fénye, és csupán a szürke, hófehős ég jelezte az ablaknyílást.
A szemük lassan szokott hozzá a fényviszonyokhoz, rendkívül keveset láttak a műhelyből.
Jonathan Knight tapogatózni kezdett, és az asztalon lévő szerszámok után nyúlt. Arca fájdalmas grimaszba torzult, de társai csak annyit láttak, hogy összegörnyed, és hallották, hogy felnyög.
— Mi történt?! – suttogta Hector, de választ nem kapott, hát lassan elindult a másik felé, a sötétben araszolva.
Tom a lehetséges ajtó felé tapogatózott, mely felvezetne a házba. Gyertyát kellene gyújtani – ezen járt az agya, minden pillanatban attól tartott, hogy keresztülesik valami ott felejtett  zsámolyon.
Az ablak szürke négyszöge előtt lassan egy alak emelkedett fel. Akár egy báb, aminek most feszítik meg a zsinegeit furcsa pózban állt, majd lassan kiegyenesedett.
— Lebuktunk! Itt van! – kiáltott Hector és előre vetette magát, hogy még időben ellökhesse Jonathant a támadó elől.
Tom egy pillanat alatt fényt gyújtott, mely betöltötte a kis helyiséget.
Hector a földre rántotta a bábut, egyszerű ruhás, erős fiatalember volt, nyilvánvalóan inas lehetett a játékkészítő mellett, aki a műhelyben aludt. Szeme üvegesen meredt előre, darabos mozgása tökéletesen utánozta a marionettfigurákét.
Jonathan térdre zuhant, és úgy is maradt, kezében valami ár féle szerszámot szorongatott, szeme kidülledt, össze-vissza lélegzett, és orrából vér szivárgott.
— Menj!— kiabálta Reynolds, miközben megpróbálta maga alá gyűrni a fiút. – Állítsd meg!
Tom nem habozott, egyetlen mozdulattal berúgta az ajtót, és az egyik gyertyával a kezében a szűk folyosóra lépett.
A sötétet csak a gyertya fényének köre törte meg, azon túl nem lehetett látni semmit. Az ismeretlenből vészjósló nyikorgással lassú, bizonytalan léptek zaja közeledett… lefelé. Thomas Cantyt elöntötte egy ismerős, rossz érzés. Mint mindig, ha vaksötét házban, ismeretlen, nyikorgó léptek közeledtek, egy olyan gyilkos felől, akinek a képességei jóval meghaladják az övéit. Nem, ez határozottan nem volt a jó-este-listán. Sóhajtott, majd gyors léptekkel indult meg a lépcső felé, hogy mielőbb véget vessen ennek az egésznek. Ha a mestert elkapják, a bábok – mozgató híján – meg kell, hogy álljanak…
Megtorpant, és nagyot nyelt. A lépcsőn egy asszony közeledett felé. Valószínűleg házvezetőnő lehetett, pongyolában, és éjjeli főkötőben, idős, ráncos arcán semmiféle érzelem nem látszott, egyébként valószínűleg rövidlátó szemei most élettelenül meredtek a szemközti falra… a semmibe. Léptei furcsán könnyedek voltak, karja, lába úgy mozdult, mintha felfüggesztések húznák a hajlatokban, feje félrebillent, mintha félig levágták volna, valószínűleg a mester sem tudott két bábot teljes tökéletességgel harcra bírni…

A folyosón álltak egymás mellett. A férfi jobb vállán, és bal karján már átvérzett a kötés, és a fiatal lány fehér selyem köntösét is elkent, vöröslő foltok tarkítottál. Sápadt volt, és ijedt, ellentétben a férfivel, aki magabiztosan mosolygott rá.
— Nem lesz semmi baj, kisasszony.
— Ha megkísérelném ismét megállítani az időt – mondta a lány, — sokkal kevésbé lenne veszélynek kitéve… kérem Lord Baring…
— Nem kedvesem. Az előző alkalom láthatóan megviselte. Kérem, maradjon itt, és tartsa szemmel a titkárt, és Stonewall kisasszonyt.  A figyelő nem vadász, ezt ne feledje! Teljesítse a parancsot!
De nem parancsnak tűnt, sokkal inkább kérésnek. A lány bólintott, és amikor Mirabel csatlakozott a lordhoz, ő visszalépett a szobába, és becsukat az ajtót.
— Készen áll, lordom?
— Készen. Hölgyeim… — nézett a balján megjelenő, sejtelmesen áttetsző alakra – azt hiszem, elérkeztünk az est fénypontjához.
Végigsiettek a folyosón, egészen az árvák ajtajáig, majd a többiek bólintására Mirabel elfordította a kulcsot.
A gyerekek többsége szinte ugyanott volt, ahol hagyták őket, csupán a legfiatalabb, George, és a törött karú fiú, John ült a fal mellett. Lábuk szétcsúszott, karjuk lelógott, furcsa, kifacsart pózban, fejük mellükre bicsaklott, mint a ledobott, megunt báboknak. A többiek megfordultak, és a kések pengéjén megvillant a gyertyák fénye. A fehér hálóruhás, darabos mozgású, élettelennek tűnő gyerektestek fenyegetően közeledtek.
A Szellem átsiklott köztük, és Mirabelé a fal mellé lapulva szintén megpróbálta kikerülni a társaságot, láthatóan nem törődtek velük. Egy emberként a Lord felé indultak, aki becsapta maga mögött az ajtót, és igyekezett úgy helyezkedni, hogy a lehető legtöbb helye maradjon kitérni a csapások elől.
Lucy felemelt késsel, megdöbbentő sebességgel rúgta el magát a földről, és szinte a férfi felé repült. A Lord félreugrott, és a kislány úgy ért földet, mintha ténylegesen zsinegek tartanák, és feje azonnal visszafordult, természetellenesen kicsavarodva, mielőtt teste követte volna. Susan lesújtott, és vele egy időben Peter a másik oldalról támadt.
Mirabel megragadta a lányt, és hirtelen mozdulattal sikerült elütnie a kezét, mielőtt a lordot elérte volna a szúrás. A kést azonban nem veszítette el. Az asszony mindkét kezét a lány csuklójára kulcsolta, és erőteljesen megszorította. Érezte a gyermek izmainak furcsa, nem emberi rángását, de csakis egy dologra koncentrált, megszerezni a kést.
A szellem Aimie elé suhant. Úgy tűnt Mirabel akciója után a gyerekek mindhármukat ellenfélnek tekintik. A kislány felé sújtott, széles ívű kört írva le fegyverével maga előtt, nagyjából Maria derekánál. A kés a testébe hatolt, és átsuhant rajta, a báb feje hátrabicsaklott, majd felemelkedett, és elfordult. A bábos nyilván rájött, hogy itt nem jut semmire. Ez volt az a pillanat, amikor a szellem visszanyerte testi valóját, és hirtelen mozdulattal kicsavarta a kislány kezéből a pengét.
A gyerek ájultan zuhant a földre.
A Lady elkapta Mary nyakát, és igyekezett távol tartani magától a lányt. Az előre szúrt néhányszor, de éppen nem érte el a mellkasát, majd félrebillent fejjel, felfelé döfött a karja irányába. Kést tartó kezére zsinór tekeredett, és a félig anyagiasult szellemnek köszönhetően megtántorodott. Mirabel az ágyhoz lökte, és a baldachintartó rúd köré hurkolták a kötelet.
A Lord a fal felé hátrált, miközben hárman közeledtek felé. Egyik karjával sem volt képes elég erőt kifejteni ahhoz, hogy valódi harcba bocsátkozzék, így csak két társára hagyatkozhatott, rájuk bízva életét.
A háta mögött megmozdult, és felemelkedett a földről egy báb, és abban a pillanatban már szúrt is a lába felé…
Mintha megismétlődött volna a korábbi jelenet, mintha újra megállt volna az idő egy pillanatra, minden gyerek megmerevedett, majd a helyükön maradva ájultan zuhantak a földre.
—  Elengedte őket!
— Gyorsan, kötözzük meg mindet, hátha még visszaveszi az uralmat fölöttük!

Tom berúgta az ajtót, a zár reccsenve szakadt ki az ajtófélfából.
Odabent döbbenetes látvány tárult a szeme elé.
A szinte teljesen üres szobában gyertyák égtek, és a padlót rúnák, és körök borították. Középen egy töppedt öregember ült, olyan, aki leginkább a kedves nagypapára hasonlít, és nem kegyetlen gyilkosra. Olyan, akinek az ember cukorka-, vagy játékboltot képzel el, akinek az élete a gyerekek boldoggá tétele lehet… de a szeméből sütő őrület mindezt felülírta. Arcára alulról vetült a gyertyák táncoló fénye, kegyetlen grimaszba gyűrve ráncait, ahogy minden ujjával különböző szálat mozgatott, nem is véve tudomást a külvilágról. Tom elborzadt. A vér jellegzetes, édeskés bomló szaga töltötte be a helyiséget, és valami kegyetlen erő sütött a mágikus rúnákból.
— Azonnal hagyja abba! – üvöltött rá, és a homloka közepére célzott a fegyverrel. Tisztában volt vele, hogy ilyen távolságról nem téveszthet célt.
Az öreg felé fordult, szeme olyan volt, mintha a mágia hatására teljesen eltűnt volna az írisze, és fehéren, vakon meredt előre. A kezében lévő szálak megrezdültek, és Tom felé csaptak.
— Fejezze be! – üvöltött rá, de későn, úgy érezte, testét mintha húznák, és egyre kevésbé volt ura mozdulatainak. Bal karja akarata ellenére felemelkedett, és eltakarta a pisztoly csövét, ha lő, átlövi saját tenyerét, de tudta, nem sok ideje maradt már, míg egyáltalán képes meghúzni a ravaszt… utána pedig…
Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát, és félrebillen, látta, amint Hector húz el mellette, és egyetlen ütéssel leteríti a bábost, majd lassan enyhült a karjait tartó szorítás, míg végleg elenyészett.
Sir Reynolds felemelte az eszméletlen férfit a földről, kirángatta a rítus-körből, és átcipelte a másik szobába, ledobta egy székre, és Tom segítségével szorosan megkötözte.
Mr. Ayhun az arcába loccsanó pohár vízre tért magához.
— Nos, kedves uram – kezdte Tom, és fordítva ült le egy másik székre, szemben a fogollyal, a homlokára szegezett pisztoly csövének biztonságot adó árnyékában. – Először is felkérném, hogy ne próbálkozzék semmiféle trükkel. Aztán megosztanám önnel, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és miféle szabályok szerint kell ez után élnie, ha nem akarja, hogy levadásszuk, és London egyik mésszel teli sírjába dobjuk a maradványait. Remélem, figyel rám.
Az öreg szótlanul nézett a szemébe, arcán legördült egy könnycsepp, amitől rendkívül szerencsétlennek, és szánandónak tűnt.
— Kérem, ne bántsanak…
Jonathan betámolygott az ajtón, sápadtan, a fejét fogva, és szinte alig halhatóan nyögte – Öld meg!
Tom Canty nem volt könnyen meglephető fickó, ahogy általában nem azok, akik gyerekkoruk egy részét London alvilágában, és szó szerinti alvilágában töltötték – de most döbbenten engedte le a fegyvert, és fordult a beteges képű, vékony férfi felé.
Soha nem halotta még ezt a szót Jonathan Knight szájából.
— Micsoda?!
— Kérem… kérem ne…. nem én tettem! Nem az én hibám… irányított….
— Ő Mr. Black... Nem ez volt az első… csapdában tart legalább száz lelket London-szerte… ha nem ölöd meg… vérfürdőt rendez…
— Vigyük be… majd kezelésbe veszik.
— Nem! – kiáltott, és soha nem látott fürgeséggel Tomhoz ugrott, kikapva a kezéből a fegyvert.
Canty és Reynolds meglepetten álltak, a fejlemények tükrében nem merve társuk ellen cselekedni.
— Több ezer ember élete szárad már a lelkén. Századok óta műveli ezt, holtakat hagyva minden településen, minden városban, minden tanyán… Meggyalázza a gyermekeket, az anyákat, a nagyszülőket. Félelmet, és halált lop a gyerekkorba, a játékba… egy ilyen lény nem kaphat kegyelmet! Még Istentől sem! – üvöltött, és mielőtt a másik kettő megakadályozhatta volna, meghúzta a ravaszt.

5

Mirabel sajgó felkarját fogta, érezte ujjai alatt a kötést végigszaladni, körbe, és körbe. Szerencsére a vágás nem volt túlzottan komoly, és el tudja majd tűntetni a ruha alatt, amikor reggel távozik.
Az árvák körben ültek a szobájukban a kandalló előtt, zavartan, értetlenül. John az ágyban feküdt, törött karja felkötve, az orvos mákonyt adott neki, hogy csökkentse a fájdalmat. Agnes kisasszony a gyerekek közé telepedett, és mesét olvasott, hangja remegett az izgalomtól, ahogy bekötözött kezével lapozott. Mr. Johnson egy széken ült, az ajtónál, és sápadt arcát a kezébe temette.
— Nemsokára mindez véget ér. Egy fél óra, és mind megnyugszanak, reggelre az egész csak rossz álomnak fog tűnni. Sőt, annak sem. A legfontosabb, hogy amikor érzik, hogy megnyugodtak, mindenképpen fektessék le a gyerekeket, és térjenek nyugovóra maguk is – mondta a Lady, és behúzta maga mögött az ajtót.
A Lord, és Helena kabátban álltak a folyosón.
— Biztos, hogy minden rendben lesz, Mirabel?
— Igen. Maradok reggelig, ön vigye vissza a lányt a rendházba, és ott a sebeit is jobban el tudják látni.
Maria lebbent melléjük, és játékosan átsuhant rajtuk, mindig is élvezte az efféle tréfákat.
— Ellenőriztem az újságírókat. Mr. Clifton a Daily Telegraph-tól nem maradt itt, ő hazament az estély végén. Mr. Goode ugyan tanúja volt az eseményeknek, de szerinte csak alva járt az egyik gyermek, minden feljegyzését tűzre vetettem. Ahogy Phelpsét is, a London Gazette-től, ő kissé szaftosabb cikket tervezett a vázlatok alapján – még szerencse, hogy nem fog emlékezni semmire. Ami Mr. Chesey-t illeti a Morning Startól, nos… ő fel sem ébredt.
— Köszönjük, Maria.
—Mr. Nightingale is ideért már, reggelre mindenki úgy véli majd, hogy meglepően nyugtató, és eseménytelen éjjelt töltöttek a kastélyban a csodás estély után. És a galambpár is újra turbékolhat.
— Induljanak, Lord, a többit mi intézzük. Ja, és csak a teljesség kedvéért… én megmondtam!
A férfi bólintott, és távozott, a fiatal lánnyal a karján.
A ház ismét nyitva volt.
Bár a rend szerint a bábosnak nem volt elég hatalma hozzá, hogy burkot vonjon az épület köré, azt biztosan állították, hogy nem bérelte fel senki. Puszta véletlen hogy éppen őt kérték fel, és nem tudván ellenállni a lehetőségnek, használta hatalmát a gyerekeken. A véletlen csupán jól rejtett manipuláció. Aki a burkot létrehozta, tisztában volt vele, hogy a bábmester meghalt, és nem lévén oka rá, nem tartotta fent tovább ezt a szörnyen energiaigényes varázslatot.
— Tudja, Lord Baring, beleláttam a jövőjébe.
A férfi kérdőn vonta fel a szemöldökét, a lány pedig elpirult.
— Nem biztos, hogy tudni akarom.
— Láttam az esküvőjét – felelte, nem törődve a férfi szavaival. – Boldog volt. Ahogy később a családja, és a gyermekei körében is. A ilág nem fog róluk tudni, de a rend mindegyiküket nagyra becsüli…
— Ne többet – intett a férfi, és kiléptek a házból.
Odakint ha lanyhán is, de még mindig havazott, és a gázlámpák fényében csodás, ragyogó takaró borította az utakat, és a kertet. Felszálltak a kocsira, melyet a rend küldött értük. A kapu mellett kintornás állt, feléjük pillantott, és biccentett, őszes szakállára ráhullott néhány hópehely. Lassan megtekerte a kart szépen festett dobozkáján, és kellemes, édesbús dallam szállt fel az éjszakában.
A kocsi megindult, a lovak patájának hangját elnyelte a fehér hó, ahogy lassan végiggördültek az úton, távolodva az éjszakában, és lekanyarodtak a Hyde park felé.