„A várakozás ott csal meg, ahol
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.”
Legtöbbet ígér; s akkor sikerül,
Mikor a remény csüggedésbe hül.”
Shakespeare
1
1885.03.03 London
Lassan sötétedett. A lány apró kezei úgy szorították a hajó
korlátját, mintha ezen múlna az élete. Mintha ez lenne az utolsó dolog, amibe
zuhanás előtt kapaszkodhat. Ujjai vége elfehéredett a nyomástól, de Clarinda
észre sem vette.
A város fényeit figyelte, a hatalmas városét, mely sokat ígért, szinte mindent, de ami a lényeg, a számára legfontosabbat! Bátyja, az egyetlen ember, akiben bízott, akit szeretett, akihez tartozott, valahol itt várt rá, itt, az utcák végeláthatatlan során közeledett a kikötőhöz, ahogyan ő maga is, a hajó fedélzetén.
Oly rég volt már, hogy utoljára láthatta, olyan régen ölelte át, olyan rég nem érezhette magát biztonságban… Hisz nélküle elveszett volt, akár egy kisgyermek, és hiába tudta megvédeni magát, ha kellett, mégis minden rettegéssel töltötte el. A világ, az emberek, a helyzetek… a legapróbb dolgok. Kenyeret venni, vagy lakbért fizetni számára olyan volt, mintha egy rémekkel telt arénába lökték volna, ahol az életéért kellett harcolnia, puszta kézzel. Igen…
A város fényeit figyelte, a hatalmas városét, mely sokat ígért, szinte mindent, de ami a lényeg, a számára legfontosabbat! Bátyja, az egyetlen ember, akiben bízott, akit szeretett, akihez tartozott, valahol itt várt rá, itt, az utcák végeláthatatlan során közeledett a kikötőhöz, ahogyan ő maga is, a hajó fedélzetén.
Oly rég volt már, hogy utoljára láthatta, olyan régen ölelte át, olyan rég nem érezhette magát biztonságban… Hisz nélküle elveszett volt, akár egy kisgyermek, és hiába tudta megvédeni magát, ha kellett, mégis minden rettegéssel töltötte el. A világ, az emberek, a helyzetek… a legapróbb dolgok. Kenyeret venni, vagy lakbért fizetni számára olyan volt, mintha egy rémekkel telt arénába lökték volna, ahol az életéért kellett harcolnia, puszta kézzel. Igen…
Fél éve, amikor bátyjától búcsúzott a hajó indulásakor a parton
elveszítette a fegyverét, páncélját, reményét. Az óta csakis az tartotta
életben, hogy leveleit várta, melynek minden sorát, minden szavát betéve tudta,
és az, hogy hitte, hamarosan újra találkozhatnak.
És most, hogy közelgett a pillanat, valami furcsa, eddig
ismeretlen érzés szállt a lelkére. Nem tudta volna megmondani, mi ez a reszkető
aggodalom, de összeszorította a gyomrát, és megbénította gondolatait.
Szíve táját mintha égette volna az ott őrzött levél, az utolsó, melyet bátyjától kapott, és mely annyira rövid, és szokatlanul egyszerű volt. Egy jegy, a hajó neve, indulási, és érkezési adatai… Nem írt benne Londonról, se a lakhelyéről, mint korábban mindig, nem írta le, mi minden történt vele utolsó üzenete óta, és nem írta, hogy mennyire várja a viszontlátást. Olyan volt, mintha nem is tőle származna, csak a jól ismert betűvonások bizonyították, hogy Cyrus volt a feladó.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. Felrémlett előtte az előző karácsony. Az első, amit egyedül kellett töltenie egy üres, hideg kis lakásban, zárt ajtó mögött. Sosem volt egyedül korábban, Cyrus mindig is mellette volt, amióta csak megszülettek. Nem hagyta el, nem ítélte magányra egészen addig, míg fél éve el nem indult vele a hajó London felé. Előre ment, hogy munkát, és otthont szerezzen, vissza pedig csak leveleket, és pénzt küldött. És az elején egyetlen kottát.
Aztán többet egyet sem.
Szíve táját mintha égette volna az ott őrzött levél, az utolsó, melyet bátyjától kapott, és mely annyira rövid, és szokatlanul egyszerű volt. Egy jegy, a hajó neve, indulási, és érkezési adatai… Nem írt benne Londonról, se a lakhelyéről, mint korábban mindig, nem írta le, mi minden történt vele utolsó üzenete óta, és nem írta, hogy mennyire várja a viszontlátást. Olyan volt, mintha nem is tőle származna, csak a jól ismert betűvonások bizonyították, hogy Cyrus volt a feladó.
A lány egy pillanatra lehunyta a szemét. Felrémlett előtte az előző karácsony. Az első, amit egyedül kellett töltenie egy üres, hideg kis lakásban, zárt ajtó mögött. Sosem volt egyedül korábban, Cyrus mindig is mellette volt, amióta csak megszülettek. Nem hagyta el, nem ítélte magányra egészen addig, míg fél éve el nem indult vele a hajó London felé. Előre ment, hogy munkát, és otthont szerezzen, vissza pedig csak leveleket, és pénzt küldött. És az elején egyetlen kottát.
Aztán többet egyet sem.
Clarinda ezt a dallamot játszotta újra és újra, amikor testvére
hiányzott, vagyis szinte minden este, míg csak ujjai bírták, és el nem
gémberedtek a hidegtől.
Ezt dúdolta most is – ezen kapta magát, és lopva körülnézett, ki láthatta, de egy pillanattal később a hajókürt hangja elnyomott minden más zajt maga körül.
Ezt dúdolta most is – ezen kapta magát, és lopva körülnézett, ki láthatta, de egy pillanattal később a hajókürt hangja elnyomott minden más zajt maga körül.
A három férfi a hintóban ült még az után is, hogy az megállt.
Ketten közülük elegáns ruhát viseltek, színházi köpennyel, és cilinderrel, míg társuk egyszerűbbet, és hajadonfőtt volt. Üres tekintettel bámult a semmibe, mintha a világon semmi nem lenne, ami izgalommal tölti el egy ilyen estén. Pedig valójában a következő órákon járt az esze, az események sorrendjét próbálta maga elé képzelni.
A két másik egy ideig szótlanul figyelte, aztán, mintha megunta volna, az egyik elvigyorodott.
– Remélem, várod már, hogy újra láthasd a húgod!
Az ifjú semmit mondó tekintettel nézett rá. Nem tudta eldönteni, két kísérője közül melyik a veszélyesebb.
Igaz, a szőke, nemesi vonásokkal megáldott Williamről mindenki azt beszélte, hogy a legjobb testőr, és a legfélelmetesebb vadász, aki az Úrnő mellett valaha szolgált. Mindegy neki, hogy ember, vagy démon, élvezettel öli meg, és azt sem bánja, ha hosszasan szenved előtte az illető. Igen. William az Úrnő egyik kiemelt kegyenceként sok kiváltságot élvezett. Olyasmit is megbocsátottak neki, amiért mást halálra ítéltek volna. Ennek ellenére a másik fickó – bár nem dicsekedhetett Wiliaméhez méltó áldozati listával – talán még ijesztőbbnek tűnt.
Sötét haját nem fogta össze, hagyta, hogy az arcába hulló tincsek különös árnyakat vessenek jellegzetes, erőteljes vonású, ám mégis megnyerő arcára, és hogy még inkább kiemeljék izzó tekintetét, mellyel mintha belelátott volna mások veséjébe.
Cyrus jól emlékezett az első találkozására Nathaniellel, és a mágikus harcra, mely kettejük közt folyt – hogy aztán veszítsen… Igen. Nathaniel valami olyasmivel bírt, amivel ő nem, és megvolt az az előnye, hogy Cyrusnak fogalma sem volt róla, kivel áll szemben. Ahogyan arról sem, hogy ellenfelei nem csekély túlerőben voltak.
Mégsem az volt a legrosszabb, amikor elfogták, még csak nem is az, amikor az Úrnő elé citálták, vagy amikor a rá kiszabott ítéletet megértette. Mindez semmi volt ahhoz képest, amit Natahniel művelt vele. Az a férfi képes volt belenyúlni elméjének legrejtettebb zugába, előhívni legborzasztóbb félelmét, és olyan béklyóba zárni vele, amihez képest a hideg vasbilincs semmit nem jelentett.
Nem!
Ezek a béklyók izzóak, és pokoliak voltak, rémesebbek bármely álomnál, és valósabbak az őt rángató karoknál. Nathaniel olyan világba taszította, ahonnan csak egyetlen menekülési út volt…
Ketten közülük elegáns ruhát viseltek, színházi köpennyel, és cilinderrel, míg társuk egyszerűbbet, és hajadonfőtt volt. Üres tekintettel bámult a semmibe, mintha a világon semmi nem lenne, ami izgalommal tölti el egy ilyen estén. Pedig valójában a következő órákon járt az esze, az események sorrendjét próbálta maga elé képzelni.
A két másik egy ideig szótlanul figyelte, aztán, mintha megunta volna, az egyik elvigyorodott.
– Remélem, várod már, hogy újra láthasd a húgod!
Az ifjú semmit mondó tekintettel nézett rá. Nem tudta eldönteni, két kísérője közül melyik a veszélyesebb.
Igaz, a szőke, nemesi vonásokkal megáldott Williamről mindenki azt beszélte, hogy a legjobb testőr, és a legfélelmetesebb vadász, aki az Úrnő mellett valaha szolgált. Mindegy neki, hogy ember, vagy démon, élvezettel öli meg, és azt sem bánja, ha hosszasan szenved előtte az illető. Igen. William az Úrnő egyik kiemelt kegyenceként sok kiváltságot élvezett. Olyasmit is megbocsátottak neki, amiért mást halálra ítéltek volna. Ennek ellenére a másik fickó – bár nem dicsekedhetett Wiliaméhez méltó áldozati listával – talán még ijesztőbbnek tűnt.
Sötét haját nem fogta össze, hagyta, hogy az arcába hulló tincsek különös árnyakat vessenek jellegzetes, erőteljes vonású, ám mégis megnyerő arcára, és hogy még inkább kiemeljék izzó tekintetét, mellyel mintha belelátott volna mások veséjébe.
Cyrus jól emlékezett az első találkozására Nathaniellel, és a mágikus harcra, mely kettejük közt folyt – hogy aztán veszítsen… Igen. Nathaniel valami olyasmivel bírt, amivel ő nem, és megvolt az az előnye, hogy Cyrusnak fogalma sem volt róla, kivel áll szemben. Ahogyan arról sem, hogy ellenfelei nem csekély túlerőben voltak.
Mégsem az volt a legrosszabb, amikor elfogták, még csak nem is az, amikor az Úrnő elé citálták, vagy amikor a rá kiszabott ítéletet megértette. Mindez semmi volt ahhoz képest, amit Natahniel művelt vele. Az a férfi képes volt belenyúlni elméjének legrejtettebb zugába, előhívni legborzasztóbb félelmét, és olyan béklyóba zárni vele, amihez képest a hideg vasbilincs semmit nem jelentett.
Nem!
Ezek a béklyók izzóak, és pokoliak voltak, rémesebbek bármely álomnál, és valósabbak az őt rángató karoknál. Nathaniel olyan világba taszította, ahonnan csak egyetlen menekülési út volt…
– A lánynak még ma éjjel meg kell halnia – mondta William, és
tekintete jégpengeként villant Cyrusra. – Ez az Úrnő parancsa.
Gúnyosan megigazította a fiú ruháját, mintha komolyan számítana, hogy áll felöltője gallérja, majd egy pillanat alatt tönkre téve az előző mozdulat minden hatását megragadta, és egészen közel húzta magához.
– Elhozod a lányt, ahogy az Úrnő parancsolta, a lábai elé térdelteted, aztán végignézed, ahogy meghal!
Cyrus csak lassan emelte a tekintetét William arcára. Nem rettent meg a hidegkék szempártól, sem a nyakát szorító gyilkos markoktól. Húgával ellentétben ő sosem volt az a típus, aki könnyen megijedt. Az életét sem féltette soha… a sajátját nem. Miért most kezdene másként érezni?!
Meg sem mozdult, olyan volt, mint egy hatalmas, emberi méretű rongybaba William kezében.
Nathaniel végül megunta a dolgot.
– Itt az idő – mondta ellentmondást nem tűrően, és kiszállt a hintóból, hogy utat engedjen Cyrusnak. – Jobb, ha nem felejted el – tette hozzá odakint – mi mindent látunk!
Ezek a szavak sokkal mélyebben hatoltak a fiú elméjébe, mint a vadász üres fenyegetései. Bár nem volt tisztában Nathaniel képességeinek teljes tárházával, nagyon is el tudta hinni róla, hogy képes akár más szemén át is látni, ha akar. Ha nem, nos, akkor is épp elég eszköze van az Úrnőnek, hogy minden tervét az első lépéstől az utolsóig megvalósítsa. Ebben egyetlen percig sem kételkedett.
Gúnyosan megigazította a fiú ruháját, mintha komolyan számítana, hogy áll felöltője gallérja, majd egy pillanat alatt tönkre téve az előző mozdulat minden hatását megragadta, és egészen közel húzta magához.
– Elhozod a lányt, ahogy az Úrnő parancsolta, a lábai elé térdelteted, aztán végignézed, ahogy meghal!
Cyrus csak lassan emelte a tekintetét William arcára. Nem rettent meg a hidegkék szempártól, sem a nyakát szorító gyilkos markoktól. Húgával ellentétben ő sosem volt az a típus, aki könnyen megijedt. Az életét sem féltette soha… a sajátját nem. Miért most kezdene másként érezni?!
Meg sem mozdult, olyan volt, mint egy hatalmas, emberi méretű rongybaba William kezében.
Nathaniel végül megunta a dolgot.
– Itt az idő – mondta ellentmondást nem tűrően, és kiszállt a hintóból, hogy utat engedjen Cyrusnak. – Jobb, ha nem felejted el – tette hozzá odakint – mi mindent látunk!
Ezek a szavak sokkal mélyebben hatoltak a fiú elméjébe, mint a vadász üres fenyegetései. Bár nem volt tisztában Nathaniel képességeinek teljes tárházával, nagyon is el tudta hinni róla, hogy képes akár más szemén át is látni, ha akar. Ha nem, nos, akkor is épp elég eszköze van az Úrnőnek, hogy minden tervét az első lépéstől az utolsóig megvalósítsa. Ebben egyetlen percig sem kételkedett.
Ahogy elindult a dokkok felé, a hintó is meglódult mögötte, de a
paták ütemes csattogása és a kerekek jellegzetes hangja a macskaköveken sem
adták vissza a várt szabadságot.
Léptei a dokkok felé fordultak, és lassan elvesztek a sötétben, nem maradt utánuk, csak a hangjuk, a kopogó zaj, akár az óra ütemes ketyegésének egyhangúsága…
Léptei a dokkok felé fordultak, és lassan elvesztek a sötétben, nem maradt utánuk, csak a hangjuk, a kopogó zaj, akár az óra ütemes ketyegésének egyhangúsága…
Clarinda összehúzta magán vékony köpenyét, és türelmesen próbált a
hajóról távozók sorába beállni. Nem volt elég határozott, hogy ne tolják
folyton félre, elég harcias, hogy utat törjön magának, így már percek óta hiába
igyekezett. Ki gondolta, hogy ilyen sokan jönnek Londonba?
Kissé távolabbról egy szőke fiatalember figyelte, láthatóan kíváncsian várta, mi lesz a végeredmény. Clarindát rossz érzés fogta el. Sosem szerette, ha bámulták, még zenélés közben sem, ezért mindig lehunyt szemmel játszott. Sokan a zene iránti áhítatnak vélték, de valójában nehezen tudta elviselni a rá szegeződő tekintetek látványát.
Most is igyekezett nem tudomást venni a férfiról, de hiába nézte a tülekedő embereket, hiába fordította más felé a fejét, ezúttal folytonosan magán érezte a kutakodó tekintetet. És igen… pontosan érezte, hogy ez másfajta tekintet, mint amikor a játéka miatt figyelik.
– Clarinda!
A jól ismert hang egy pillanat alatt elfeledtetett vele minden rossz érzést.
A szíve fölött őrzött utolsó levél nyomasztó súlyát, a tolongó tömeg taszító áradását, vagy a férfi tolakodó pillantását… egy pillanat alatt mindez beleveszett a ködös londoni éjjelbe, és nem maradt semmi, csupán néhány tárgy, amin át kellett jutnia a most már alig néhány méterre lévő bátyjáig!
A nélkül vergődött át a tömegen, hogy egyáltalán érezte volna, hogy embert érint, anélkül, hogy felfogta volna, hogyan jutott oda, megszűnt minden, csupán ő volt, és testvére, és az ölelés, melyben egyesültek.
A lány boldogan engedte el magát bátyja karjaiban, és Cyrus átölelve magához húzta a forgatagban.
– Jó téged újra látni, húgocskám!
Kissé távolabbról egy szőke fiatalember figyelte, láthatóan kíváncsian várta, mi lesz a végeredmény. Clarindát rossz érzés fogta el. Sosem szerette, ha bámulták, még zenélés közben sem, ezért mindig lehunyt szemmel játszott. Sokan a zene iránti áhítatnak vélték, de valójában nehezen tudta elviselni a rá szegeződő tekintetek látványát.
Most is igyekezett nem tudomást venni a férfiról, de hiába nézte a tülekedő embereket, hiába fordította más felé a fejét, ezúttal folytonosan magán érezte a kutakodó tekintetet. És igen… pontosan érezte, hogy ez másfajta tekintet, mint amikor a játéka miatt figyelik.
– Clarinda!
A jól ismert hang egy pillanat alatt elfeledtetett vele minden rossz érzést.
A szíve fölött őrzött utolsó levél nyomasztó súlyát, a tolongó tömeg taszító áradását, vagy a férfi tolakodó pillantását… egy pillanat alatt mindez beleveszett a ködös londoni éjjelbe, és nem maradt semmi, csupán néhány tárgy, amin át kellett jutnia a most már alig néhány méterre lévő bátyjáig!
A nélkül vergődött át a tömegen, hogy egyáltalán érezte volna, hogy embert érint, anélkül, hogy felfogta volna, hogyan jutott oda, megszűnt minden, csupán ő volt, és testvére, és az ölelés, melyben egyesültek.
A lány boldogan engedte el magát bátyja karjaiban, és Cyrus átölelve magához húzta a forgatagban.
– Jó téged újra látni, húgocskám!
Clarinda felemelte a pillantását.
– Olyan sápadt vagy… és a kezed is jéghideg! Beteg vagy? Biztosan megfáztál… Olyan hideg ez az ország ahogy mondják…
– Dehogy – mosolyodott el a bátyja. – Jól vagyok! Talán jobban, mint valaha! Hidd el! Csak túl rég óta várom már, hogy megölelhesselek!
A lány boldogan hajtotta vissza a fejét testvére vállára, és néhány hosszú pillanaton át nem is mozdult. Ráértek. A tömeg lassan oszlott, és nekik semmi okuk nem volt rá, hogy ismét a tülekedők közé keveredjenek.
– Olyan sápadt vagy… és a kezed is jéghideg! Beteg vagy? Biztosan megfáztál… Olyan hideg ez az ország ahogy mondják…
– Dehogy – mosolyodott el a bátyja. – Jól vagyok! Talán jobban, mint valaha! Hidd el! Csak túl rég óta várom már, hogy megölelhesselek!
A lány boldogan hajtotta vissza a fejét testvére vállára, és néhány hosszú pillanaton át nem is mozdult. Ráértek. A tömeg lassan oszlott, és nekik semmi okuk nem volt rá, hogy ismét a tülekedők közé keveredjenek.
– Sok minden történt az utolsó beszámolóm óta – mondta Cyrus, és
bíztatóan a lányra mosolygott, amikor a konflis elindult velük. – Rám talált
egy hölgy.
Clarinda szeme egy pillanatra összeszűkült, nem tudta, hogy miféle folytatásra számítson. Sosem kívánt volna semmi rosszat bátyjának, és remélte, hogy fivére boldog lesz, de titkon azt is, hogy nem most, és nem így. Az elmúlt fél év mindennél jobban megtanította rá, mennyire függ testvérétől, jobban, mint azt valaha gondolta volna, és nem pusztán anyagilag. Nem lett volna képes most vállalni a kirekesztett, megtűrt ember szerepét, akit a párocska a pokolba kíván, és akinek napjai, órái megszámláltattak a családi fészekben. Már a puszta gondolattól is a pánik fogta el, de ezúttal uralkodott magán, és minden erejét összeszedve próbálta csitítani lelkét.
Fivére, úgy tűnt, mit sem vesz észre mindebből, nyugodt hangon beszélt tovább, megfogva a lány kezét éppen úgy, mint gyermekkorukban az esti mese közben.
– Egy nagyszerű hölgy, igazi főnemes! A mecénásom lett, a pártfogóm!
Clarinda fellélegzett, és bátyja mellkasára hajtotta a fejét. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, fáradtnak, de elégedettnek, ahogy előbbi félelme egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé.
– Ő adott pénzt a jegyedre is, tudja, mennyire fontos volt nekem, hogy utánam jöhess!
– Úgy hát köszönettel tartozom neki!
– Meg is köszönheted, hamarosan találkozhatsz vele! Rendelt tőlem egy különleges szonátát, de nélküled képtelen lennék befejezni!
– Hát ezért nem küldtél több dalt! Ó, bátyám…!
– De most már itt vagy – mondta mosolyogva, és felemelve a lány fejét a szemébe nézett – és nem válunk el egymástól, míg élünk!
Clarinda elmosolyodott. Erre várt az elválásuk óta, és most… most végre ismét minden úgy volt, ahogyan lennie kellett.
– Beszámoltam Chandos grófnőneg a te csodás kottáidról is, és lejátszottam néhány általad írt művet neki. El volt bűvölve!
A lány még mindig mosolygott, ahogy testvére szavait hallgatta. Mikor gyerekek voltak ő éppen ennyire félénk volt. Cyrus sokat mesélt neki, és őt leginkább az nyugtatta meg, ha a fiú mellkasára hajtott fejjel hallgatta, ahogy beszélt. Olyankor teljesen más volt a hangja, zengőbb, és tisztább annál, mint ahogyan a levegőben áradt, sokkal szív-közelibb, sokkal mélyebb. Most is ezt a zengést figyelte, a test különleges akusztikája adta egyedi tónust, a jól ismert dallamot… de valami hiányzott. Valami megváltozott… először csak egy furcsa érzés… majd a mag szárba szökkent, és kegyetlenül erős, fojtó indává nőtt pillanatokon belül. A tisztaság elveszett. Valami olyasmi hiányzott belőle, mely hátteret, és kíséretet adott az egésznek, mely az alapja volt, de mégis rejtetten volt jelen, a háttérben meghúzódva, nem is képviselve jelentőséget addig, míg el nem veszett. A ritmus… a szívdobogás…
Clarinda szeme egy pillanatra összeszűkült, nem tudta, hogy miféle folytatásra számítson. Sosem kívánt volna semmi rosszat bátyjának, és remélte, hogy fivére boldog lesz, de titkon azt is, hogy nem most, és nem így. Az elmúlt fél év mindennél jobban megtanította rá, mennyire függ testvérétől, jobban, mint azt valaha gondolta volna, és nem pusztán anyagilag. Nem lett volna képes most vállalni a kirekesztett, megtűrt ember szerepét, akit a párocska a pokolba kíván, és akinek napjai, órái megszámláltattak a családi fészekben. Már a puszta gondolattól is a pánik fogta el, de ezúttal uralkodott magán, és minden erejét összeszedve próbálta csitítani lelkét.
Fivére, úgy tűnt, mit sem vesz észre mindebből, nyugodt hangon beszélt tovább, megfogva a lány kezét éppen úgy, mint gyermekkorukban az esti mese közben.
– Egy nagyszerű hölgy, igazi főnemes! A mecénásom lett, a pártfogóm!
Clarinda fellélegzett, és bátyja mellkasára hajtotta a fejét. Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, fáradtnak, de elégedettnek, ahogy előbbi félelme egyetlen pillanat alatt foszlott semmivé.
– Ő adott pénzt a jegyedre is, tudja, mennyire fontos volt nekem, hogy utánam jöhess!
– Úgy hát köszönettel tartozom neki!
– Meg is köszönheted, hamarosan találkozhatsz vele! Rendelt tőlem egy különleges szonátát, de nélküled képtelen lennék befejezni!
– Hát ezért nem küldtél több dalt! Ó, bátyám…!
– De most már itt vagy – mondta mosolyogva, és felemelve a lány fejét a szemébe nézett – és nem válunk el egymástól, míg élünk!
Clarinda elmosolyodott. Erre várt az elválásuk óta, és most… most végre ismét minden úgy volt, ahogyan lennie kellett.
– Beszámoltam Chandos grófnőneg a te csodás kottáidról is, és lejátszottam néhány általad írt művet neki. El volt bűvölve!
A lány még mindig mosolygott, ahogy testvére szavait hallgatta. Mikor gyerekek voltak ő éppen ennyire félénk volt. Cyrus sokat mesélt neki, és őt leginkább az nyugtatta meg, ha a fiú mellkasára hajtott fejjel hallgatta, ahogy beszélt. Olyankor teljesen más volt a hangja, zengőbb, és tisztább annál, mint ahogyan a levegőben áradt, sokkal szív-közelibb, sokkal mélyebb. Most is ezt a zengést figyelte, a test különleges akusztikája adta egyedi tónust, a jól ismert dallamot… de valami hiányzott. Valami megváltozott… először csak egy furcsa érzés… majd a mag szárba szökkent, és kegyetlenül erős, fojtó indává nőtt pillanatokon belül. A tisztaság elveszett. Valami olyasmi hiányzott belőle, mely hátteret, és kíséretet adott az egésznek, mely az alapja volt, de mégis rejtetten volt jelen, a háttérben meghúzódva, nem is képviselve jelentőséget addig, míg el nem veszett. A ritmus… a szívdobogás…
Clarindában megfagyott a vér. Sosem érzett ehhez hasonlót, de
mintha lehűlt volna ereiben a vörös áramlat, és minden szívdobbanással egyre
messzebb, és messzebb jutott volna testében, megfagyasztva az egész létezést.
Hogyan lehetséges ez?!
Teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy a várható pánik helyett az ereiben uralkodó lassú hidegség valami mérhetetlen lelkierővel ruházta fel. Bármi történt is, egyetlen lehetősége az, ha nem fedi fel, ha rejtve tudja tartani a felfedezését, és előbb lép, mint bárki másnak lehetősége lenne rá.
A bátyja nem önmaga…
Beteg. Igen, beteg, és ő az egyetlen, aki segíthet rajta!
– Én is írtam neked egy dalt – mondta halkan, de fejét nem merte felemelni, mert félt, hogy fivére szemébe nézve esetleg elárulja magát – Ezen dolgoztam, amióta felszálltál a hajóra. Tudom, hogy tetszeni fog… Meglepetésnek szántam, ezért is nem küldtem el a kottát… Ha hallani szeretnéd…
– Persze, hogy szeretném! Mielőbb! De most…
A konflis lassított, és megállt egy bérház előtt.
– Megérkeztünk!
Hogyan lehetséges ez?!
Teljes döbbenettel vette tudomásul, hogy a várható pánik helyett az ereiben uralkodó lassú hidegség valami mérhetetlen lelkierővel ruházta fel. Bármi történt is, egyetlen lehetősége az, ha nem fedi fel, ha rejtve tudja tartani a felfedezését, és előbb lép, mint bárki másnak lehetősége lenne rá.
A bátyja nem önmaga…
Beteg. Igen, beteg, és ő az egyetlen, aki segíthet rajta!
– Én is írtam neked egy dalt – mondta halkan, de fejét nem merte felemelni, mert félt, hogy fivére szemébe nézve esetleg elárulja magát – Ezen dolgoztam, amióta felszálltál a hajóra. Tudom, hogy tetszeni fog… Meglepetésnek szántam, ezért is nem küldtem el a kottát… Ha hallani szeretnéd…
– Persze, hogy szeretném! Mielőbb! De most…
A konflis lassított, és megállt egy bérház előtt.
– Megérkeztünk!
Cyrus becsukta maguk mögött az ajtót. A kis padlásszoba egy
embernek is csak szűkösen volt elég. Az ablakon túl a londoni éjszaka sötétje
terült el, előtte félrehúzva szakadozott, régi csipkefüggöny. Az ágy vetetlenül
állt, mellette egy szék és egy kis éjjeli asztalka, rajta egy fém tányérban néhány
falat penészes kenyér.
Az egy szem gyertya, melynek fényénél feljöttek idáig csak gyéren világította meg a piszkos falú, málló vakolatú helyiséget. Odébb egy fém mosdótál, és mellette egy egyszerű paraván, ez volt a szoba minden berendezése, és az utazóláda, mely egykor bátyja néhány szegényes ruháját rejtette.
– Hideg van – mondta csendesen a lány.
– Sajnos nem volt időm visszajönni, és begyújtani, mielőtt eléd mentem a hajóhoz – mondta, miközben meggyújtotta az éjjeli asztalkán árválkodó gyertyacsonkot. – De szerencsére nem is maradunk itt soká! Csak átöltözöl, és máris ennél sokkal kellemesebb helyre megyünk!
– Elmegyünk? – remegett meg a lány.
– Igen, bemutatlak az Úrnőnek!
– Ma? De hát… késő van…
– Estélyt rendez a tiszteletedre, hogy ezzel is kifejezze, mennyire örül az érkezésednek. Még egy ruhát is küldetett, hogy illően jelenhess meg!
Cyrus a paraván mögé lépett, és karján az ajándékkal tért vissza. A fekete és bordó selymet sötét csipke díszítette, de a lánynak nem a divatos szabás, a kecses forma, vagy a gazdag díszítés szúrt szemet. Első és egyetlen gondolata az volt, hogy ezen a ruhán nyilvánvalóan alig látszik a kiömlő vér…
Mosolyt erőltetett az arcára, és végigsimított az anyagon. Ujjai remegtek, így igyekezett mielőbb elrejteni őket a csipkerátétek közt.
– Meseszép ruha… De Cyrus… annyira fáradt vagyok! Az út hosszú volt, és kimerítő, és… ahogyan te is megtapasztaltad, a tenger rettentően megviseli az ember gyomrát… Semmi másra nem vágyom, csak hogy aludhassak…
– Arról szó sem lehet!
Ezt a kemény, kegyetlen és parancsoló hangot soha nem hallotta azelőtt. Döbbenten nézett fivérére, aki elmosolyodva hozzátette.
– Nem várakoztathatjuk meg az Úrnőt! Ő a jótevőnk, és a legnagyobb reménységünk! Nem sérthetjük meg… és sajnos nagyon rosszul viseli az ellentmondást! Kérlek, húgom! – ölelte át a lányt, aki reszketve küzdött a menekülés ösztönös gondolata ellen – Tedd meg ezt értem! Értünk! A jövőnkért!
Clarinda bólintott, és a paraván mögé húzódott.
– Nagyon sajnálom, hogy ennyire hideg van – mondta, miközben a székre telepedett – de ígérem, egy perccel sem maradunk itt tovább, mint szükséges! És azt is, hogy az Úrnő kastélyában nem fogsz fázni! Sőt! Soha többé nem fogsz fázni, vagy éhezni! És csak egy egészen kis alázat kell, sokkal kevesebb, mint amit eddig érdemteleneknek is megadtunk! Csak egy csepp alázat, amivel kielégíted a szeszélyeit… és aztán… aztán minden a legtökéletesebb lesz, ígérem!
Az egy szem gyertya, melynek fényénél feljöttek idáig csak gyéren világította meg a piszkos falú, málló vakolatú helyiséget. Odébb egy fém mosdótál, és mellette egy egyszerű paraván, ez volt a szoba minden berendezése, és az utazóláda, mely egykor bátyja néhány szegényes ruháját rejtette.
– Hideg van – mondta csendesen a lány.
– Sajnos nem volt időm visszajönni, és begyújtani, mielőtt eléd mentem a hajóhoz – mondta, miközben meggyújtotta az éjjeli asztalkán árválkodó gyertyacsonkot. – De szerencsére nem is maradunk itt soká! Csak átöltözöl, és máris ennél sokkal kellemesebb helyre megyünk!
– Elmegyünk? – remegett meg a lány.
– Igen, bemutatlak az Úrnőnek!
– Ma? De hát… késő van…
– Estélyt rendez a tiszteletedre, hogy ezzel is kifejezze, mennyire örül az érkezésednek. Még egy ruhát is küldetett, hogy illően jelenhess meg!
Cyrus a paraván mögé lépett, és karján az ajándékkal tért vissza. A fekete és bordó selymet sötét csipke díszítette, de a lánynak nem a divatos szabás, a kecses forma, vagy a gazdag díszítés szúrt szemet. Első és egyetlen gondolata az volt, hogy ezen a ruhán nyilvánvalóan alig látszik a kiömlő vér…
Mosolyt erőltetett az arcára, és végigsimított az anyagon. Ujjai remegtek, így igyekezett mielőbb elrejteni őket a csipkerátétek közt.
– Meseszép ruha… De Cyrus… annyira fáradt vagyok! Az út hosszú volt, és kimerítő, és… ahogyan te is megtapasztaltad, a tenger rettentően megviseli az ember gyomrát… Semmi másra nem vágyom, csak hogy aludhassak…
– Arról szó sem lehet!
Ezt a kemény, kegyetlen és parancsoló hangot soha nem hallotta azelőtt. Döbbenten nézett fivérére, aki elmosolyodva hozzátette.
– Nem várakoztathatjuk meg az Úrnőt! Ő a jótevőnk, és a legnagyobb reménységünk! Nem sérthetjük meg… és sajnos nagyon rosszul viseli az ellentmondást! Kérlek, húgom! – ölelte át a lányt, aki reszketve küzdött a menekülés ösztönös gondolata ellen – Tedd meg ezt értem! Értünk! A jövőnkért!
Clarinda bólintott, és a paraván mögé húzódott.
– Nagyon sajnálom, hogy ennyire hideg van – mondta, miközben a székre telepedett – de ígérem, egy perccel sem maradunk itt tovább, mint szükséges! És azt is, hogy az Úrnő kastélyában nem fogsz fázni! Sőt! Soha többé nem fogsz fázni, vagy éhezni! És csak egy egészen kis alázat kell, sokkal kevesebb, mint amit eddig érdemteleneknek is megadtunk! Csak egy csepp alázat, amivel kielégíted a szeszélyeit… és aztán… aztán minden a legtökéletesebb lesz, ígérem!
– Bátyám… ideadnád a kézi poggyászomat?
Cyrus gyanakvóan nézett a paraván felé.
– Miért?
A lány hosszú, mély levegőt vett.
– Ez… afféle női dolog.
A férfi a táska után nyúlt, és felemelte.
– Női dolog?
Clarinda egy pillanatra arcára szorította hosszú, hidegre hűlt ujjait, majd megfogta a ruha szélét, és kilépett a paraván mögül, immár mosolyogva.
– Segítened kell – mondta megfordulva, és minden lélegzetvételénél ügyelt, hogy lassan szívja, és lassan fújja ki a levegőt, nehogy elárulja rohanó szíve. – A ruha…
Cyrus mögé lépett, hogy segítsen a fűzővel, a kapcsokkal, és egyéb vackokkal, amikkel jobb házaknál a cseléd foglalatoskodik, de úgy tűnt, nem bánja, hogy ez most rá maradt.
– Meg kell fésülnöm a hajam – mondta a lány, – ha tényleg ennyire fontos neked ez az este, nem hozhatok szégyent rád… Arcpirosító, miegymás…
Cyrus egy pillanatig furcsán nézte, mintha azt latolgatná, bízzon-e benne, majd kinyitotta a kézi poggyászt. Fésű, tükör, púderdoboz… néhány egyszerű ruhadarab, egy könyv, és a saját kottája, a levelek, melyeket Párizsba küldött a lánynak, szépen összekötve egy szalaggal.
Cyrus gyanakvóan nézett a paraván felé.
– Miért?
A lány hosszú, mély levegőt vett.
– Ez… afféle női dolog.
A férfi a táska után nyúlt, és felemelte.
– Női dolog?
Clarinda egy pillanatra arcára szorította hosszú, hidegre hűlt ujjait, majd megfogta a ruha szélét, és kilépett a paraván mögül, immár mosolyogva.
– Segítened kell – mondta megfordulva, és minden lélegzetvételénél ügyelt, hogy lassan szívja, és lassan fújja ki a levegőt, nehogy elárulja rohanó szíve. – A ruha…
Cyrus mögé lépett, hogy segítsen a fűzővel, a kapcsokkal, és egyéb vackokkal, amikkel jobb házaknál a cseléd foglalatoskodik, de úgy tűnt, nem bánja, hogy ez most rá maradt.
– Meg kell fésülnöm a hajam – mondta a lány, – ha tényleg ennyire fontos neked ez az este, nem hozhatok szégyent rád… Arcpirosító, miegymás…
Cyrus egy pillanatig furcsán nézte, mintha azt latolgatná, bízzon-e benne, majd kinyitotta a kézi poggyászt. Fésű, tükör, púderdoboz… néhány egyszerű ruhadarab, egy könyv, és a saját kottája, a levelek, melyeket Párizsba küldött a lánynak, szépen összekötve egy szalaggal.
– Mit keresel? – kérdezte könnyedén, és mosolyogva megcsóválta a
fejét – sosem csináltál még ilyesmit!
– Csak segíteni akartam… – mondta zavartan és átadta a táskát.
– Egy férfi és a női dolgok, ugyan már… ha tudnátok a titkainkat… – húzódott vissza a paraván mögé Clarinda – semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!
Cyrus rossz érzéssel küzdött.
– Hol vannak a hangszereid?
Clarinda, akárcsak ő, sosem utazott volna a hangszerek nélkül. Nehezen tudta elképzelni, és ez nem illett a képbe. Egyáltalán nem…
Válasz helyett fuvolaszó csendült a szobában. A mély, bús dallam egy pillanat alatt átjárta a hideg helyiség minden szegletét, és gúzsba kötötte a férfit, hogy mozdulni sem tudott.
„Ha tudnátok a titkainkat, semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!”
Nem sokkal az után, hogy megkapta Cyrustól az utolsó levelet, Clarinda minden maradék pénzét arra költötte, hogy egy rejtett reteszt csináltatott kézi táskája aljába, ahová a fuvoláját rejtette. Félt, ahogy mindig, az emberi mohóságtól és kapzsiságtól, félt, hogy a hajóút során valaki esetleg szemet vet a régi, értékes darabra. Ezen, és hegedűjén kívül semmi értéke nem volt, így minden áron meg akarta óvni legalább az egyiket. Most jól jött a titok… jól jött, hogy hatalmat szerezhessen testvére fölött.
Cyrus megbénult a mágia hatására. Még kitátotta a száját, hogy kiáltson, de hang már nem jött ki rajta. Ki volt szolgáltatva húga akaratának, a játékának, és pontosan tudta, hogy azt kell majd tennie, amit a zene parancsol neki…
– Csak segíteni akartam… – mondta zavartan és átadta a táskát.
– Egy férfi és a női dolgok, ugyan már… ha tudnátok a titkainkat… – húzódott vissza a paraván mögé Clarinda – semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!
Cyrus rossz érzéssel küzdött.
– Hol vannak a hangszereid?
Clarinda, akárcsak ő, sosem utazott volna a hangszerek nélkül. Nehezen tudta elképzelni, és ez nem illett a képbe. Egyáltalán nem…
Válasz helyett fuvolaszó csendült a szobában. A mély, bús dallam egy pillanat alatt átjárta a hideg helyiség minden szegletét, és gúzsba kötötte a férfit, hogy mozdulni sem tudott.
„Ha tudnátok a titkainkat, semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!”
Nem sokkal az után, hogy megkapta Cyrustól az utolsó levelet, Clarinda minden maradék pénzét arra költötte, hogy egy rejtett reteszt csináltatott kézi táskája aljába, ahová a fuvoláját rejtette. Félt, ahogy mindig, az emberi mohóságtól és kapzsiságtól, félt, hogy a hajóút során valaki esetleg szemet vet a régi, értékes darabra. Ezen, és hegedűjén kívül semmi értéke nem volt, így minden áron meg akarta óvni legalább az egyiket. Most jól jött a titok… jól jött, hogy hatalmat szerezhessen testvére fölött.
Cyrus megbénult a mágia hatására. Még kitátotta a száját, hogy kiáltson, de hang már nem jött ki rajta. Ki volt szolgáltatva húga akaratának, a játékának, és pontosan tudta, hogy azt kell majd tennie, amit a zene parancsol neki…
Már nem tudta volna megmondani, mi óta menekültek. Hogy percek,
vagy órák teltek el, hogy hány utcán és tetőn át rohant és ugrott, hogy
oda-vissza bejárta-e Londont, vagy csak egyetlen kerületét szelte át… azt sem
tudta, hol van, csak rohant, ölében Clarindával, aki közel járt az ájuláshoz.
Cyrus érezte a vér semmivel össze nem téveszthető szagát, a kínzó vágyat, hogy legalább egyet kortyoljon belőle, de a tudat, hogy húga véréről van szó, az iszony, ami a gondolatra elöntötte, visszatartotta.
Pedig sokkal gyorsabban haladhattak volna, ha az éltető vér regenerálta volna a szervezetét. Az a néhány nyíl, ami az üldözés során eltalálta, a golyó, amely a gerincéhez közel fúródott a hátába, és sebesült testvérének a súlya mostanra jelentős hátrányt okozott, míg a többiek… William, és kopói loholtak a nyomukba, és ahogy a sebesült szarvasnak is vajmi kevés esélye van a túlélésre, mégis menekül, Cyrus ugyanígy minden erejét összeszedve, inaszakadtából rohant.
Amikor felkapta Clarindát, és kimászott vele az ablakon, hogy a tetőn át menekülve jusson némi előnyhöz, nem gondolkodott rajta, hogy valójában mennyi esélye van.
Mennyi esélye lehet egy embernek a vámpírok ellen?! Míg Clarindát magával húzta, a lány sebességével tudtak csak haladni, aztán amikor súlyos sebet kapott, már őt terhelte húga súlya is. Hiába volt neki magának is üldözőihez hasonló ereje és gyorsasága, a túlsúly, ha nem is volt jelentős, arra elég volt a szerzett sebekkel, hogy a többiek beérjék, és hamarosan körbe is vegyék. Igazi hajtóvadászat lett a menekülésből, ahol ők ketten voltak a préda, és bár a sebesült vad sokszor veszélyes, a legtöbb esetben épp oly esélytelen is…
Egy térhez közeledett, ahonnan még kétfelé nyílt út, szemben vele egy magas, nemesi ház húzódott végig, és bár mögötte loholt két ifjú, a veszély fentről sokkal fenyegetőbb volt. A periférián érzékelte, ahogy a tetőn ugráló idősebbek elhúznak mellette, látta, ahogy az egyik sikátorban néhány sötét, furcsa árny hull alá a tetőkről, és tudta, itt a vég… csapdába rohant.
Megállt. Ha már úgyis vége, legalább nem hal meg egyedül, magával visz ezek közül a szörnyek közül amennyit csak tud!
William éles kiáltására a csapat minden tagja földre ugrott, és a két vén vámpírt követve legalább egy tucat ifjú is közeledett feléjük.
– Ejnye Cyrus! Világosan elmondtuk, mi a terv! És te… te nem tartottad hozzá magad!
William Smith, a Lady első számú vérvadásza élvezettel hajszolta végig a prédáját Londonon. Valójában örült is neki, hogy így alakult, sokkal kevésbé lett volna érdekes az estéje, ha Cyrus a tervek szerint leszállítja a húgát, hogy az Úrnő megölhesse, és maguk közé emelhesse. Persze a mellette álló vámpírasszony minden bizonnyal jobban értékelte volna, de ezúttal az ő ajkán is elégedett mosoly villant.
– A húgod halálos sebet kapott…
Cyrus kétségbeesett szorította Clarindát, aki egyre gyengébben kapaszkodott a nyakába.
– Te is tudod, hogy így van. Érzed, látod, ahogy minden szívdobbanásával egyre kevesebb vér és élet marad benne! Nem mentheted meg! Te már nem tudod! – mondta szinte kaján örömmel a hangjában a férfi, és szemei szinte csillogtak az elégedettségtől – Az egyetlen lehetősége, ha hozzánk hasonlóvá válik! Öld meg!
– Nem… – lépett most közelebb a sötét ruhás nő a másik oldalról. – Nem fogja megölni – mondta, miközben elmerengve nézte Cyrust.
Vékony alakja szinte glóriát kapott a gázlámpák fényében, ami undok iróniának tűnt szentségtelen, és bűnös lényét tekintve. Sötét haját épp csak annyira zilálta szét az üldözés, hogy kifejezetten szép arca még vonzóbbá lett általa, de a tekintete, mely előtt semmi nem maradhatott rejtve ezúttal nem csábított, hanem elrettentett.
– A lány mágiája fogva tartja.
– Ügyes kis boszorkány lehet… – csettintett elismeréssel a vérvadász. – Kár érte… De ha nem teljesíti a parancsot, akkor haljon meg mindkettő!
A kopók azonnal mozdultak volna, de a nő hangja megálljt parancsolt.
– Nem! Az Úrnő élve akarja őket!
– Rosalinda!
William dühösen köpte ki a nő nevét. Nem tűrhette, ha közé és a préda közé álltak. Még akkor sem, ha valójában tudta, hogy a másiknak igaza van. A parancs értelmében mindkettőt élve kellet az úrnő elé vinni.
– Ha a lány meghal, megszűnik a mágiája! Egy patkányfogó is jobb, mint két halott! Ha az egyik meghal, az Úrnő még mindig megtarthatja a másikat!
– Elvisszük mindkettőt…
– Azt nem hinném!
A szembeni ház tetejéről egy köpenyes férfi ugrott le, és emelkedett fel a két vámpír előtt.
– Mit akarsz itt?! – sziszegte William felismerve a jövevény által viselt jelet kabátja hajtókáján. – A Rend nem avatkozhat bele az Úrnő belügyeibe! Ez a vámpír áruló! Mi csupán elégtételt veszünk!
A másik felemelt fejjel, büszkén nézett a vadász szemébe.
– A nevem Herbert Louis Hornworth atya, a Fekete Fény Rendjének papja vagyok! Nem érdekel, hogy mit csináltok a vámpírral, de a lányt magunkkal visszük, és ha csak megpróbáljátok megakadályozni, azt az egyezmény megszegésének tekintjük, és aszerint járunk el!
William szeme összeszűkült, izmai megfeszültek, mintha bármely pillanatban ugrani készülne.
Egy pap! Egyetlen nyomorult, ostoba pap, még ha a Rend tagja is, hogyan gondolhatja, hogy elbánik egy tucat vérvadásszal?!
– Talán elvakít a hited, atya… itt, te ma nem nyerhetsz!
Rosalinda dühösen meredt a sötét jövevényre. Volt persze rá némi esély, hogy a Rend észreveszi őket, és közbeavatkozik. Ez bármikor megtörténhet, de a törékeny béke köztük, és az Úrnő közt biztosítja, hogy nem lesz komolyabb összecsapás. Ő maga sokkal inkább tisztában volt ennek előnyeivel, mint a társa, aki szinte reszketve várta, hogy végre harcra kerüljön a sor, és bármikor kész lett volna vadászait a Rend ellen vezetni… Persze öngyilkosság. Ujjat húzni a Fekete Fény Rendjével… Őrültség lenne, még akkor is, ha a grófnő London, sőt Anglia minden vámpírját egyesítené egyetlen seregben. Nyerhetnének… természetesen, de csupán néhány csatát. Aztán menthetetlenül elbuknának, magukkal rántva akár teljes fajukat. Nem! Az Úrnő ennél sokkal okosabb. De mi más várható egy ostoba harcostól, ha nem az, hogy fej nélkül rohan a csatába?!
Egy pillanatra Rosalida mégis úgy vélte, ezúttal Williamnek van igaza. A pap egyedül volt ellenük, és nem volt rá semmi okuk, hogy ne tépjék darabokra, és végezzék el utána a rájuk bízott feladatot. Ha nem látja senki, ők nem is tehetőek felelőssé.
A nő szép vonású arca mintha megváltozott volna, valami földöntúli, fenséges nyugalom szállt rá. Akár Madonnát is mintázhatták volna róla, olyan tisztának, és magasztosnak tetszett, ahogy elméje ereje szétáradt, és hatalmának erejével elkezdte a környéket átkutatni újabb lelkek után.
William megmozdult, az egyik vadásza a pap felé rontott, és két másik egy pillanatnyi késéssel szintén elrugaszkodott. Egy szempillantással később fényes csóva csapott le az egyik ház tetejéről, Rosalinda füle mellett elsüvített valami pont abban a pillanatban, amikor rátalált a többi rendtagra. Az egyik hátsó támadó testébe hátulról fúródott a felszentelt fa vessző, amitől azonnal fellobbant, majd porrá omlott.
A pap emberhez nem illő gyorsasággal lendült előre, és szinte a levegőben akaszkodott össze a vámpírral, de a földre már csak ő érkezett, végiggurulva a kövezett úton. Mielőtt a harmadik odaért volna, valahonnan az éjjeli ködből egy nála is nagyobb szörny rontott elő, elsodorta a vámpírt, és alig értek földet, hatalmas állkapcsai a torkán csattantak, letépve a fejet a helyéről.
Az egyik utcában egy fiatal férfi kurjantott elégedetten, és két kezében mintha szokatlanul nagy vadászpuskát tartott volna, mely a hátán lévő tartályhoz csatlakozott, és mintha… folyékony tűz csöppent volna a csövéből a földre.
– Mocskos vámpírfajzatok! –kiáltott, és a tűz fényénél szemei úgy ragyogtak, mint a kisgyerekeknek ajándékosztáskor – Gyertek csak közelebb, és leégetem a pofátokat!
Az egyik mintha mozdult volna, de a tető felől ismét két vessző süvített át a most már fényes éjszakán, és újabb két vámpír vált porrá.
A hatalmas farkas vicsorogva indult meg William felé, de Rosalinda közbekiáltott.
– Elég!Elég legyen! Az egyezmény minket épp úgy véd a Rendtől, mint ahogy a rendtagokat tőlünk! Ha itt most elkezdődik a gyilkolás, az nem ér véget ma éjjel!
– Az egyezmény a hajtóvadászatot is tiltja, és lám… – tárta szét a karját Hornworth atya.
– Én nem vagyok diplomata – vigyorgott lángot köpő fegyverét lóbálva a fiatal férfi – Majd ők elintézik a piszkos munkát, ha mi kiszórakoztuk magunkat!
William szeme összeszűkült, és teste megfeszült.
– Nem! – sikoltott szinte artikulálatlanul a nő, hogy egy pillanatra mindenki megmerevedett a téren. – Elmegyünk!
– Az kizárt! – sziszegte a vérvadász fogai közt, és minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne rontson azonnal azokra, akik megzavarták a vadászatot. – Ők gyilkoltak! Ők szegték meg az egyezményt!
– Elmegyünk! – parancsolt ellentmondást nem tűrően a nő, és választ sem várva elrugaszkodott a földtől.
Magasra emelkedett, sötét köpenye mintha pokoli szárny lett volna, ahogy kikerült a lángok fényköréből, és puhán leereszkedett a tetőre.
A lány, aki eddig kényelmetlenül guggolt odafent, most felemelkedett, és a nőre szegezte ismétlő nyílpuskáját.
– Csak óvatosan! – mondta, és elvigyorodott. – Lidérc fegyverei elég hatékonyak! – kacsintott Rosalinda felé, de az nem reagált az ugratásra. Úgy futott végig a háztetőn, mintha csak egy madár röppent volna el a cserepek fölött. A fiatal vámpírok szó nélkül követték.
Cyrus érezte a vér semmivel össze nem téveszthető szagát, a kínzó vágyat, hogy legalább egyet kortyoljon belőle, de a tudat, hogy húga véréről van szó, az iszony, ami a gondolatra elöntötte, visszatartotta.
Pedig sokkal gyorsabban haladhattak volna, ha az éltető vér regenerálta volna a szervezetét. Az a néhány nyíl, ami az üldözés során eltalálta, a golyó, amely a gerincéhez közel fúródott a hátába, és sebesült testvérének a súlya mostanra jelentős hátrányt okozott, míg a többiek… William, és kopói loholtak a nyomukba, és ahogy a sebesült szarvasnak is vajmi kevés esélye van a túlélésre, mégis menekül, Cyrus ugyanígy minden erejét összeszedve, inaszakadtából rohant.
Amikor felkapta Clarindát, és kimászott vele az ablakon, hogy a tetőn át menekülve jusson némi előnyhöz, nem gondolkodott rajta, hogy valójában mennyi esélye van.
Mennyi esélye lehet egy embernek a vámpírok ellen?! Míg Clarindát magával húzta, a lány sebességével tudtak csak haladni, aztán amikor súlyos sebet kapott, már őt terhelte húga súlya is. Hiába volt neki magának is üldözőihez hasonló ereje és gyorsasága, a túlsúly, ha nem is volt jelentős, arra elég volt a szerzett sebekkel, hogy a többiek beérjék, és hamarosan körbe is vegyék. Igazi hajtóvadászat lett a menekülésből, ahol ők ketten voltak a préda, és bár a sebesült vad sokszor veszélyes, a legtöbb esetben épp oly esélytelen is…
Egy térhez közeledett, ahonnan még kétfelé nyílt út, szemben vele egy magas, nemesi ház húzódott végig, és bár mögötte loholt két ifjú, a veszély fentről sokkal fenyegetőbb volt. A periférián érzékelte, ahogy a tetőn ugráló idősebbek elhúznak mellette, látta, ahogy az egyik sikátorban néhány sötét, furcsa árny hull alá a tetőkről, és tudta, itt a vég… csapdába rohant.
Megállt. Ha már úgyis vége, legalább nem hal meg egyedül, magával visz ezek közül a szörnyek közül amennyit csak tud!
William éles kiáltására a csapat minden tagja földre ugrott, és a két vén vámpírt követve legalább egy tucat ifjú is közeledett feléjük.
– Ejnye Cyrus! Világosan elmondtuk, mi a terv! És te… te nem tartottad hozzá magad!
William Smith, a Lady első számú vérvadásza élvezettel hajszolta végig a prédáját Londonon. Valójában örült is neki, hogy így alakult, sokkal kevésbé lett volna érdekes az estéje, ha Cyrus a tervek szerint leszállítja a húgát, hogy az Úrnő megölhesse, és maguk közé emelhesse. Persze a mellette álló vámpírasszony minden bizonnyal jobban értékelte volna, de ezúttal az ő ajkán is elégedett mosoly villant.
– A húgod halálos sebet kapott…
Cyrus kétségbeesett szorította Clarindát, aki egyre gyengébben kapaszkodott a nyakába.
– Te is tudod, hogy így van. Érzed, látod, ahogy minden szívdobbanásával egyre kevesebb vér és élet marad benne! Nem mentheted meg! Te már nem tudod! – mondta szinte kaján örömmel a hangjában a férfi, és szemei szinte csillogtak az elégedettségtől – Az egyetlen lehetősége, ha hozzánk hasonlóvá válik! Öld meg!
– Nem… – lépett most közelebb a sötét ruhás nő a másik oldalról. – Nem fogja megölni – mondta, miközben elmerengve nézte Cyrust.
Vékony alakja szinte glóriát kapott a gázlámpák fényében, ami undok iróniának tűnt szentségtelen, és bűnös lényét tekintve. Sötét haját épp csak annyira zilálta szét az üldözés, hogy kifejezetten szép arca még vonzóbbá lett általa, de a tekintete, mely előtt semmi nem maradhatott rejtve ezúttal nem csábított, hanem elrettentett.
– A lány mágiája fogva tartja.
– Ügyes kis boszorkány lehet… – csettintett elismeréssel a vérvadász. – Kár érte… De ha nem teljesíti a parancsot, akkor haljon meg mindkettő!
A kopók azonnal mozdultak volna, de a nő hangja megálljt parancsolt.
– Nem! Az Úrnő élve akarja őket!
– Rosalinda!
William dühösen köpte ki a nő nevét. Nem tűrhette, ha közé és a préda közé álltak. Még akkor sem, ha valójában tudta, hogy a másiknak igaza van. A parancs értelmében mindkettőt élve kellet az úrnő elé vinni.
– Ha a lány meghal, megszűnik a mágiája! Egy patkányfogó is jobb, mint két halott! Ha az egyik meghal, az Úrnő még mindig megtarthatja a másikat!
– Elvisszük mindkettőt…
– Azt nem hinném!
A szembeni ház tetejéről egy köpenyes férfi ugrott le, és emelkedett fel a két vámpír előtt.
– Mit akarsz itt?! – sziszegte William felismerve a jövevény által viselt jelet kabátja hajtókáján. – A Rend nem avatkozhat bele az Úrnő belügyeibe! Ez a vámpír áruló! Mi csupán elégtételt veszünk!
A másik felemelt fejjel, büszkén nézett a vadász szemébe.
– A nevem Herbert Louis Hornworth atya, a Fekete Fény Rendjének papja vagyok! Nem érdekel, hogy mit csináltok a vámpírral, de a lányt magunkkal visszük, és ha csak megpróbáljátok megakadályozni, azt az egyezmény megszegésének tekintjük, és aszerint járunk el!
William szeme összeszűkült, izmai megfeszültek, mintha bármely pillanatban ugrani készülne.
Egy pap! Egyetlen nyomorult, ostoba pap, még ha a Rend tagja is, hogyan gondolhatja, hogy elbánik egy tucat vérvadásszal?!
– Talán elvakít a hited, atya… itt, te ma nem nyerhetsz!
Rosalinda dühösen meredt a sötét jövevényre. Volt persze rá némi esély, hogy a Rend észreveszi őket, és közbeavatkozik. Ez bármikor megtörténhet, de a törékeny béke köztük, és az Úrnő közt biztosítja, hogy nem lesz komolyabb összecsapás. Ő maga sokkal inkább tisztában volt ennek előnyeivel, mint a társa, aki szinte reszketve várta, hogy végre harcra kerüljön a sor, és bármikor kész lett volna vadászait a Rend ellen vezetni… Persze öngyilkosság. Ujjat húzni a Fekete Fény Rendjével… Őrültség lenne, még akkor is, ha a grófnő London, sőt Anglia minden vámpírját egyesítené egyetlen seregben. Nyerhetnének… természetesen, de csupán néhány csatát. Aztán menthetetlenül elbuknának, magukkal rántva akár teljes fajukat. Nem! Az Úrnő ennél sokkal okosabb. De mi más várható egy ostoba harcostól, ha nem az, hogy fej nélkül rohan a csatába?!
Egy pillanatra Rosalida mégis úgy vélte, ezúttal Williamnek van igaza. A pap egyedül volt ellenük, és nem volt rá semmi okuk, hogy ne tépjék darabokra, és végezzék el utána a rájuk bízott feladatot. Ha nem látja senki, ők nem is tehetőek felelőssé.
A nő szép vonású arca mintha megváltozott volna, valami földöntúli, fenséges nyugalom szállt rá. Akár Madonnát is mintázhatták volna róla, olyan tisztának, és magasztosnak tetszett, ahogy elméje ereje szétáradt, és hatalmának erejével elkezdte a környéket átkutatni újabb lelkek után.
William megmozdult, az egyik vadásza a pap felé rontott, és két másik egy pillanatnyi késéssel szintén elrugaszkodott. Egy szempillantással később fényes csóva csapott le az egyik ház tetejéről, Rosalinda füle mellett elsüvített valami pont abban a pillanatban, amikor rátalált a többi rendtagra. Az egyik hátsó támadó testébe hátulról fúródott a felszentelt fa vessző, amitől azonnal fellobbant, majd porrá omlott.
A pap emberhez nem illő gyorsasággal lendült előre, és szinte a levegőben akaszkodott össze a vámpírral, de a földre már csak ő érkezett, végiggurulva a kövezett úton. Mielőtt a harmadik odaért volna, valahonnan az éjjeli ködből egy nála is nagyobb szörny rontott elő, elsodorta a vámpírt, és alig értek földet, hatalmas állkapcsai a torkán csattantak, letépve a fejet a helyéről.
Az egyik utcában egy fiatal férfi kurjantott elégedetten, és két kezében mintha szokatlanul nagy vadászpuskát tartott volna, mely a hátán lévő tartályhoz csatlakozott, és mintha… folyékony tűz csöppent volna a csövéből a földre.
– Mocskos vámpírfajzatok! –kiáltott, és a tűz fényénél szemei úgy ragyogtak, mint a kisgyerekeknek ajándékosztáskor – Gyertek csak közelebb, és leégetem a pofátokat!
Az egyik mintha mozdult volna, de a tető felől ismét két vessző süvített át a most már fényes éjszakán, és újabb két vámpír vált porrá.
A hatalmas farkas vicsorogva indult meg William felé, de Rosalinda közbekiáltott.
– Elég!Elég legyen! Az egyezmény minket épp úgy véd a Rendtől, mint ahogy a rendtagokat tőlünk! Ha itt most elkezdődik a gyilkolás, az nem ér véget ma éjjel!
– Az egyezmény a hajtóvadászatot is tiltja, és lám… – tárta szét a karját Hornworth atya.
– Én nem vagyok diplomata – vigyorgott lángot köpő fegyverét lóbálva a fiatal férfi – Majd ők elintézik a piszkos munkát, ha mi kiszórakoztuk magunkat!
William szeme összeszűkült, és teste megfeszült.
– Nem! – sikoltott szinte artikulálatlanul a nő, hogy egy pillanatra mindenki megmerevedett a téren. – Elmegyünk!
– Az kizárt! – sziszegte a vérvadász fogai közt, és minden lelkierejére szüksége volt, hogy ne rontson azonnal azokra, akik megzavarták a vadászatot. – Ők gyilkoltak! Ők szegték meg az egyezményt!
– Elmegyünk! – parancsolt ellentmondást nem tűrően a nő, és választ sem várva elrugaszkodott a földtől.
Magasra emelkedett, sötét köpenye mintha pokoli szárny lett volna, ahogy kikerült a lángok fényköréből, és puhán leereszkedett a tetőre.
A lány, aki eddig kényelmetlenül guggolt odafent, most felemelkedett, és a nőre szegezte ismétlő nyílpuskáját.
– Csak óvatosan! – mondta, és elvigyorodott. – Lidérc fegyverei elég hatékonyak! – kacsintott Rosalinda felé, de az nem reagált az ugratásra. Úgy futott végig a háztetőn, mintha csak egy madár röppent volna el a cserepek fölött. A fiatal vámpírok szó nélkül követték.
William egyedül maradt a négy rendtag gyűrűjében.
– Adjátok ki az árulót!
Hornworth atya megfordult, és a két „vadra” nézett. A férfi térdre rogyva szorította a lányt, akinek hasából nyílvessző állt ki, kétségtelenné téve, hogy nem bírja már soká, egyszerű orvos nem is menthetné meg az életét.
– Csak egy vámpír… – vigyorodott el William – A mi jogunk megbüntetni őt!
A lángfegyveres férfi közelebb sétált, és széles vigyorral, kajánul nézett William szemébe.
– Szerintem öljük meg mindkettőt!
A farkas felüvöltött, majd hátsó lábaira állt, és lassanként emberibb formát nyert. Nem változott vissza teljesen, mancsai és a szőre épp úgy megmaradtak, ahogy erőteljes, ruganyos izomzattal bíró teste, mégis mind pofája, mind tartása kezdett egy emberére hasonlítani.
Egy vérfarkas, aki így képes befolyásolni átváltozását döbbenetesen ritka, és mindenképpen figyelemre méltó!
William hallott már róla, de még sosem találkoztak. Lord Westright – vagy valami hasonló a neve, és tudott róla, hogy a főnemesi származású rendtag különleges képzése hatására szabályozni tudja átalakulását, de azt nem is sejtette, hogy ilyen magas szinten. Az első volt a Rend tagjai közül, aki iránt tiszteletet érzett, és ehhez az érzéshez egy másik is társult. Elsöprő, fékevesztett vágy, hogy élet-halál harcban megküzdjenek.
– Chauncy! – szólalt meg a fél-farkas lord, hangja reszelős volt, és sokkal, de sokkal mélyebbről érkezett, mint bármely emberé. – Nem kockáztathatunk háborút!
– Adjátok ki az árulót!
Hornworth atya megfordult, és a két „vadra” nézett. A férfi térdre rogyva szorította a lányt, akinek hasából nyílvessző állt ki, kétségtelenné téve, hogy nem bírja már soká, egyszerű orvos nem is menthetné meg az életét.
– Csak egy vámpír… – vigyorodott el William – A mi jogunk megbüntetni őt!
A lángfegyveres férfi közelebb sétált, és széles vigyorral, kajánul nézett William szemébe.
– Szerintem öljük meg mindkettőt!
A farkas felüvöltött, majd hátsó lábaira állt, és lassanként emberibb formát nyert. Nem változott vissza teljesen, mancsai és a szőre épp úgy megmaradtak, ahogy erőteljes, ruganyos izomzattal bíró teste, mégis mind pofája, mind tartása kezdett egy emberére hasonlítani.
Egy vérfarkas, aki így képes befolyásolni átváltozását döbbenetesen ritka, és mindenképpen figyelemre méltó!
William hallott már róla, de még sosem találkoztak. Lord Westright – vagy valami hasonló a neve, és tudott róla, hogy a főnemesi származású rendtag különleges képzése hatására szabályozni tudja átalakulását, de azt nem is sejtette, hogy ilyen magas szinten. Az első volt a Rend tagjai közül, aki iránt tiszteletet érzett, és ehhez az érzéshez egy másik is társult. Elsöprő, fékevesztett vágy, hogy élet-halál harcban megküzdjenek.
– Chauncy! – szólalt meg a fél-farkas lord, hangja reszelős volt, és sokkal, de sokkal mélyebbről érkezett, mint bármely emberé. – Nem kockáztathatunk háborút!
Chauncy Warwick, akár egy durcás kisgyerek megvonta a vállát, és
grimaszolt.
– Ha mi kezdjük, nálunk az előny!
William halvány ajkaira különös mosoly kúszott. No lám! A másik oldalon is vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, és elegük van már a békéből! Ha egy oldalon állnának, ez a fiú jó szövetségese lehetne… kár, hogy meg kell majd ölnie!
– Kérem… – nyögte most elhalóan mögöttük a sötét alak, aki eddig némán gubbasztott testével védve haldokló húgát – Menedéket kérünk a Rendtől!
Hornworth döbbenten meredt az undok teremtményre, Westright pedig keményen a vérvadászra szegezte a tekintetét. A lány a tetőn úgy megdöbbent, hogy ismét felemelkedett, és ezúttal állva is maradt.
– Ehhez nincs jogotok!
– Biztos vagyok benne – mondta ezúttal halálos komolysággal Chauncy, készenlétbe emelve a fegyverét – hogy a kis kopói itt maradtak a közelben, ha esetleg mégis harcra kerülne a sor…
– Igen – bólintott Westright, farkasszerű pofáját felemelve végigpillantott a tetőkön.
– Nincs jogotok elvenni a prédánkat! – üvöltött fel William, de az atya ismét közé, és a két kuporgó alak közé lépett.
– Takarodj, pokolfajzat, mielőtt megöllek! – sziszegte, és kezében feszület villant.
William Smith, Countess of Powis első számú vadásza nehezen győzte le a bénító, kellemetlen érzést, ami átjárta. Nem, nem pusztán a feszület, és a szenvedő arcú Krisztus látványa, sokkal inkább a tudat, hogy veszített. Nem volt elég okos, és ezt tudta jól. Erős volt, gyors, és harcban ritkán akadt párja, de tudta magáról, hogy ahogy életében, úgy most is hirtelen természete keveri bajba. Ha óvatosabban közelít, ha kizsarolja belőlük a zsákmányt, akkor most talán nem kellene üres kézzel távoznia, de… ő ilyesmire sosem volt alkalmas.
– Ez nem itt és most ér véget – mondta sokat sejtetően, és lassan kihátrált a körből.
– Ez szinte bizonyos – sóhajtott a farkas, ahogy figyelte a sötétben eltűnő vámpírt, – ez szinte egészen bizonyos!
– Könyörgöm… – suttogta Cyrus, most, hogy minden tekintet rájuk szegeződött – öljenek meg… de mentsék meg őt!
Hornworth atya úgy állt meg fölöttük, mint a legsötétebb, legkegyetlenebb végzet. Nem hasonlított isten szent emberére, aki a jót keresi, és a megváltást ígéri, óh, nem, ő nem az a fajta pap volt! Amikor még egészen fiatalon részt vett az első ördögűzésén, mintha eltűnt volna lelkéből a megbocsátás képessége. Abban a pillanatban, amikor öreg mestere szemeit lefogta, megfogadta, hogy minden átkozott teremtménynek vesznie kell! És mi lehet undorítóbb szörny, mint ezek az élőholt lények?!
– Takarodj, vámpír! A lány többé nem a te gondod!
– Ne… – suttogta Clarinda alig hallhatóan, és végső erejét összeszedve két kézzel kapaszkodott testvérébe.
– A lány perceken belül meghal – mondta Westright. – Nem érünk oda vele időben…
– Ereszd el, démon!
– Szerintem el kell törni a lány karját ahhoz, hogy lefejtsük a nyakából – vont vállat Chauncy.
– Biztosan a hatalmában tartja!
– Döntöttem! Csak úgy juthatunk időben segítséghez, ha ő hozza – bökött Westright a vámpírra. – És csak én tudok velük lépést tartani! A rendházhoz viszem őket!
– Micsoda!
– Azt nem teheti!
– Nem vitázom! – üvöltött rájuk, – Atyám, biztosítsák, amennyire lehet, hogy ne támadhassanak meg minket! Kövess, vámpír!
Egy szempillantás alatt visszavedlett farkas alakjába, és nekiiramodott, az egybe fonódó két sötét alakkal a nyomában.
– Clarinda… most nagyon kapaszkodnod kell… mint amikor gyerekkorunkban fára másztunk!
A lány mosolygott, legalább is ezt hitte. Izmai már nem engedelmeskedtek, de halványuló tudata előtt utoljára felrémlett a kép, amikor kicsi gyermekkorukban addig könyörgött Cyrusnak, hogy ő is fára mászhasson, míg végül testvére a hátán vitte fel. Felnézett a fák egyre sötétedő koronájára, majd minden elenyészett.
– Ha mi kezdjük, nálunk az előny!
William halvány ajkaira különös mosoly kúszott. No lám! A másik oldalon is vannak olyanok, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak, és elegük van már a békéből! Ha egy oldalon állnának, ez a fiú jó szövetségese lehetne… kár, hogy meg kell majd ölnie!
– Kérem… – nyögte most elhalóan mögöttük a sötét alak, aki eddig némán gubbasztott testével védve haldokló húgát – Menedéket kérünk a Rendtől!
Hornworth döbbenten meredt az undok teremtményre, Westright pedig keményen a vérvadászra szegezte a tekintetét. A lány a tetőn úgy megdöbbent, hogy ismét felemelkedett, és ezúttal állva is maradt.
– Ehhez nincs jogotok!
– Biztos vagyok benne – mondta ezúttal halálos komolysággal Chauncy, készenlétbe emelve a fegyverét – hogy a kis kopói itt maradtak a közelben, ha esetleg mégis harcra kerülne a sor…
– Igen – bólintott Westright, farkasszerű pofáját felemelve végigpillantott a tetőkön.
– Nincs jogotok elvenni a prédánkat! – üvöltött fel William, de az atya ismét közé, és a két kuporgó alak közé lépett.
– Takarodj, pokolfajzat, mielőtt megöllek! – sziszegte, és kezében feszület villant.
William Smith, Countess of Powis első számú vadásza nehezen győzte le a bénító, kellemetlen érzést, ami átjárta. Nem, nem pusztán a feszület, és a szenvedő arcú Krisztus látványa, sokkal inkább a tudat, hogy veszített. Nem volt elég okos, és ezt tudta jól. Erős volt, gyors, és harcban ritkán akadt párja, de tudta magáról, hogy ahogy életében, úgy most is hirtelen természete keveri bajba. Ha óvatosabban közelít, ha kizsarolja belőlük a zsákmányt, akkor most talán nem kellene üres kézzel távoznia, de… ő ilyesmire sosem volt alkalmas.
– Ez nem itt és most ér véget – mondta sokat sejtetően, és lassan kihátrált a körből.
– Ez szinte bizonyos – sóhajtott a farkas, ahogy figyelte a sötétben eltűnő vámpírt, – ez szinte egészen bizonyos!
– Könyörgöm… – suttogta Cyrus, most, hogy minden tekintet rájuk szegeződött – öljenek meg… de mentsék meg őt!
Hornworth atya úgy állt meg fölöttük, mint a legsötétebb, legkegyetlenebb végzet. Nem hasonlított isten szent emberére, aki a jót keresi, és a megváltást ígéri, óh, nem, ő nem az a fajta pap volt! Amikor még egészen fiatalon részt vett az első ördögűzésén, mintha eltűnt volna lelkéből a megbocsátás képessége. Abban a pillanatban, amikor öreg mestere szemeit lefogta, megfogadta, hogy minden átkozott teremtménynek vesznie kell! És mi lehet undorítóbb szörny, mint ezek az élőholt lények?!
– Takarodj, vámpír! A lány többé nem a te gondod!
– Ne… – suttogta Clarinda alig hallhatóan, és végső erejét összeszedve két kézzel kapaszkodott testvérébe.
– A lány perceken belül meghal – mondta Westright. – Nem érünk oda vele időben…
– Ereszd el, démon!
– Szerintem el kell törni a lány karját ahhoz, hogy lefejtsük a nyakából – vont vállat Chauncy.
– Biztosan a hatalmában tartja!
– Döntöttem! Csak úgy juthatunk időben segítséghez, ha ő hozza – bökött Westright a vámpírra. – És csak én tudok velük lépést tartani! A rendházhoz viszem őket!
– Micsoda!
– Azt nem teheti!
– Nem vitázom! – üvöltött rájuk, – Atyám, biztosítsák, amennyire lehet, hogy ne támadhassanak meg minket! Kövess, vámpír!
Egy szempillantás alatt visszavedlett farkas alakjába, és nekiiramodott, az egybe fonódó két sötét alakkal a nyomában.
– Clarinda… most nagyon kapaszkodnod kell… mint amikor gyerekkorunkban fára másztunk!
A lány mosolygott, legalább is ezt hitte. Izmai már nem engedelmeskedtek, de halványuló tudata előtt utoljára felrémlett a kép, amikor kicsi gyermekkorukban addig könyörgött Cyrusnak, hogy ő is fára mászhasson, míg végül testvére a hátán vitte fel. Felnézett a fák egyre sötétedő koronájára, majd minden elenyészett.
– Segítség! Kérem, segítsenek! – kiabált összeroskadva a London
közeli hatalmas birtok díszes kapuja előtt.
Néhány pillanattal korábban a farkas külsejű Lord Westright könnyedén átrohant, majd a kapu bezáródott mögötte, és ő, aki csak később ért oda a haldokló lánnyal az ölében, kint rekedt.
– Könyörüljenek!
A kapusház ajtaja kinyílt, és egy pillanattal később tucatnyian vették körül őket. Mire Cyrus feleszmélt, már odabent voltak.
Őt szoros gyűrűbe zárva, erős karok tartották, torkán egy kard pengéjét érezte. Ha meg is próbálna szabadulni, megvágnák, és a vérveszteség elég lenne hozzá, hogy megöljék.
Húgát egy ágyra fektették, és valaki éppen a sebét vizsgálta.
– Szerintem meghalt – mondta halkan, és véres kezét törölgette egy kendővel.
Cyrus felüvöltött.
– Neeeem! Segítsenek rajta!
Elkapta az egyik előtte álló katonát, és minden maradék erejét összeszedve arra koncentrált, hogy akaratát az ismeretlen férfire kényszerítse, de a következő pillanatban éktelen fájdalom érte a tarkójánál, és elsötétült előtte minden.
A sarokban álló fotelből egy férfi emelkedett fel, és a többiek felé fordult.
– A lányt azonnal vigyék az orvosi részlegbe! A vámpírt pedig kihallgatásra. Angelt különösen érdekli a két jövevény…
Az őrök összenéztek, de engedelmesen bólintottak.
– A vámpírt négy tiszta kísérje! Valószínűleg nem tér magához, de nem kockáztatunk… érdekesnek ígérkezik ez az este!
A férfi visszasüllyedt a fotelba, és a kandalló lángjaiba meredt. Az eseményekről számolt be éppen a házban tartózkodóknak…
Az őrök közül kivált négy erőteljes alak, akik a többiekkel ellentétben egyenruhájuk fölött fehér sálat viseltek, különleges egységük nem túl feltűnő szimbólumát. A tiszták voltak a rendház katonáinak legnagyobb büszkeségei. Már gyermekkorukban kiválasztották őket, hogy aztán az orvosi és a mágikus részleg különleges eljárásának köszönhetőn egy beavatkozás, és aztán hosszas képzés után teljesen, és tökéletesen immunisság váljanak minden mentális, vagy asztrális befolyásolásra. Egy olyan helyen, mint ez, erre feltétlenül szükség is volt.
Megfogták a vámpírt, két kezére bilincset tettek, majd kicipelték a hátsó ajtón. Addigra a lány emléke is csak a vöröslő vérfolt maradt az ágy világos takaróján…
Néhány pillanattal korábban a farkas külsejű Lord Westright könnyedén átrohant, majd a kapu bezáródott mögötte, és ő, aki csak később ért oda a haldokló lánnyal az ölében, kint rekedt.
– Könyörüljenek!
A kapusház ajtaja kinyílt, és egy pillanattal később tucatnyian vették körül őket. Mire Cyrus feleszmélt, már odabent voltak.
Őt szoros gyűrűbe zárva, erős karok tartották, torkán egy kard pengéjét érezte. Ha meg is próbálna szabadulni, megvágnák, és a vérveszteség elég lenne hozzá, hogy megöljék.
Húgát egy ágyra fektették, és valaki éppen a sebét vizsgálta.
– Szerintem meghalt – mondta halkan, és véres kezét törölgette egy kendővel.
Cyrus felüvöltött.
– Neeeem! Segítsenek rajta!
Elkapta az egyik előtte álló katonát, és minden maradék erejét összeszedve arra koncentrált, hogy akaratát az ismeretlen férfire kényszerítse, de a következő pillanatban éktelen fájdalom érte a tarkójánál, és elsötétült előtte minden.
A sarokban álló fotelből egy férfi emelkedett fel, és a többiek felé fordult.
– A lányt azonnal vigyék az orvosi részlegbe! A vámpírt pedig kihallgatásra. Angelt különösen érdekli a két jövevény…
Az őrök összenéztek, de engedelmesen bólintottak.
– A vámpírt négy tiszta kísérje! Valószínűleg nem tér magához, de nem kockáztatunk… érdekesnek ígérkezik ez az este!
A férfi visszasüllyedt a fotelba, és a kandalló lángjaiba meredt. Az eseményekről számolt be éppen a házban tartózkodóknak…
Az őrök közül kivált négy erőteljes alak, akik a többiekkel ellentétben egyenruhájuk fölött fehér sálat viseltek, különleges egységük nem túl feltűnő szimbólumát. A tiszták voltak a rendház katonáinak legnagyobb büszkeségei. Már gyermekkorukban kiválasztották őket, hogy aztán az orvosi és a mágikus részleg különleges eljárásának köszönhetőn egy beavatkozás, és aztán hosszas képzés után teljesen, és tökéletesen immunisság váljanak minden mentális, vagy asztrális befolyásolásra. Egy olyan helyen, mint ez, erre feltétlenül szükség is volt.
Megfogták a vámpírt, két kezére bilincset tettek, majd kicipelték a hátsó ajtón. Addigra a lány emléke is csak a vöröslő vérfolt maradt az ágy világos takaróján…
Cyrus lassan tért magához.
Egy sötét teremben volt, kényelmetlen pózban megkötözve. Egyetlen mozdulat után rájött, hogy béklyói mágikusak, és még az ő erejével is eltéphetetlenek.
– Most komolyan… egy vámpír lélekkel?! – hallotta a hitetlenkedő hangot valahonnan a háta mögül.
– A vámpíroknak nincs lelke.
A két férfi mintha a vacsoramenüt tárgyalta volna meg, olyan tárgyilagosan értekeztek a kérdésről.
– Akkor csak álca? Így próbálnak meg beférkőzni a rendházba?
– Nem, úgy veszem észre, hogy ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb a helyzet.
– Mindenesetre szerencséje van, hogy Mr. Westlake éppen terepen van. Ha ő hallgatná ki…
A másik hangján mintha mosoly érződött volna.
– Na de Lord Willoghby, csak nem azt akarja mondani, hogy én kevésbé vagyok hatékony?!
– Isten ments, Neasden… a te fajtád miatt hoztuk létre a tisztákat… Inkább arra céloztam, hogy a te, és Mr Westlake kihallgatási módszerei merőben eltérőek…
Cyrus lassan elég erőt érzett magában, hogy felemelje a fejét.
Szinte semmit nem látott maga körül, csak tökéletes, mesterséges sötétséget, olyat, melyen valamiért ő sem látott át. Rá azonban valahonnan valamiféle fény világított, felülről érkezett, és a fénykör nem terjedt tovább néhány arasznyival azon a körön, melyben állt. A láncok, melyek kezeit felfelé húzták, két oldalról, szintén a mennyezet felől érkeztek, és a bilincsek után egész testén folytatódtak. Súlyukat egyáltalán nem érezte, de minden ösztönös mozdulatánál mintha százszoros erővel szorították volna.
– Ez nem valódi… nem lehet az…
– Üdvözlöm a Fekete Fény Rendjének londoni rendházában – csendült egy tiszta, hideg, mély zengésű női hang.
Cyrus zenéhez szokott füle különös zengzetet érzett benne.
– Maga Angel? – kérdezte nehézkesen.
Nem tudta, mivel sikerült eszméletlenné tenniük, de most mintha elveszítette volna nemrég nyert képességei mindegyikét.
– Igen – felelte a nő, és a hangja felől mintha vékony füstcsík szivárgott volna be a fénybe. – Lord Westright meglehetősen érdekessé tette a maga bemutatkozását, Mr. Herrstein! Mielőtt eldöntenénk, mi lesz a sorsuk, fel kell fednünk e teljes igazságot!
– Kérem, Angel úrnő! Tegyen velem, amit csak akar! Öljön meg! De a húgomat mentsék meg! Kérem… könyörgök…
– Erre nincs semmi szükség! – a hang egyszerre volt kiábrándítóan nyugodt, és ősi módon parancsoló. – Miután megszereztük a minket érdeklő információkat, meghozzuk a döntést! Addig viszont jobban teszi, ha együttműködik!
Cyrus úgy érezte, mintha tüzes pengéket döftek volna a halántékába mindkét oldalt.
– Ne álljon ellen. Akkor sokkal fájdalmasabb! – hallotta valahol a fájdalom leplén túl a kegyetlen hangot.
Tudta, mi történik. Egy mentálmágus éppen feltöri a tudatát, ahogy egy gyermek a diót… behatol az elméjébe, és azt olvas ki belőle, amit csak akar.
Igen… ellenállhatna.
De az ő ereje kevés lenne ide!
Akkor pedig jobb, ha átadja magát ennek a pusztító, mindent leromboló viharnak! Talán csak Rosalindának volt hasonló hatalma a Lady emberei közt. De talán… talán ez a férfi még nála is többet tud… vagy csak a láncok bűvereje gyengíti őt le ennyire?!
Cyrus küzdött, hogy az ösztönös ellenállását lecsökkentse, és minél inkább elengedje magát. Tudta, hogy ez az egyetlen módja a fájdalom enyhítésének, és azt, hogy húga csak akkor marad életben, ha ő most mindent megad, amit tőle akarnak…
Egy sötét teremben volt, kényelmetlen pózban megkötözve. Egyetlen mozdulat után rájött, hogy béklyói mágikusak, és még az ő erejével is eltéphetetlenek.
– Most komolyan… egy vámpír lélekkel?! – hallotta a hitetlenkedő hangot valahonnan a háta mögül.
– A vámpíroknak nincs lelke.
A két férfi mintha a vacsoramenüt tárgyalta volna meg, olyan tárgyilagosan értekeztek a kérdésről.
– Akkor csak álca? Így próbálnak meg beférkőzni a rendházba?
– Nem, úgy veszem észre, hogy ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb a helyzet.
– Mindenesetre szerencséje van, hogy Mr. Westlake éppen terepen van. Ha ő hallgatná ki…
A másik hangján mintha mosoly érződött volna.
– Na de Lord Willoghby, csak nem azt akarja mondani, hogy én kevésbé vagyok hatékony?!
– Isten ments, Neasden… a te fajtád miatt hoztuk létre a tisztákat… Inkább arra céloztam, hogy a te, és Mr Westlake kihallgatási módszerei merőben eltérőek…
Cyrus lassan elég erőt érzett magában, hogy felemelje a fejét.
Szinte semmit nem látott maga körül, csak tökéletes, mesterséges sötétséget, olyat, melyen valamiért ő sem látott át. Rá azonban valahonnan valamiféle fény világított, felülről érkezett, és a fénykör nem terjedt tovább néhány arasznyival azon a körön, melyben állt. A láncok, melyek kezeit felfelé húzták, két oldalról, szintén a mennyezet felől érkeztek, és a bilincsek után egész testén folytatódtak. Súlyukat egyáltalán nem érezte, de minden ösztönös mozdulatánál mintha százszoros erővel szorították volna.
– Ez nem valódi… nem lehet az…
– Üdvözlöm a Fekete Fény Rendjének londoni rendházában – csendült egy tiszta, hideg, mély zengésű női hang.
Cyrus zenéhez szokott füle különös zengzetet érzett benne.
– Maga Angel? – kérdezte nehézkesen.
Nem tudta, mivel sikerült eszméletlenné tenniük, de most mintha elveszítette volna nemrég nyert képességei mindegyikét.
– Igen – felelte a nő, és a hangja felől mintha vékony füstcsík szivárgott volna be a fénybe. – Lord Westright meglehetősen érdekessé tette a maga bemutatkozását, Mr. Herrstein! Mielőtt eldöntenénk, mi lesz a sorsuk, fel kell fednünk e teljes igazságot!
– Kérem, Angel úrnő! Tegyen velem, amit csak akar! Öljön meg! De a húgomat mentsék meg! Kérem… könyörgök…
– Erre nincs semmi szükség! – a hang egyszerre volt kiábrándítóan nyugodt, és ősi módon parancsoló. – Miután megszereztük a minket érdeklő információkat, meghozzuk a döntést! Addig viszont jobban teszi, ha együttműködik!
Cyrus úgy érezte, mintha tüzes pengéket döftek volna a halántékába mindkét oldalt.
– Ne álljon ellen. Akkor sokkal fájdalmasabb! – hallotta valahol a fájdalom leplén túl a kegyetlen hangot.
Tudta, mi történik. Egy mentálmágus éppen feltöri a tudatát, ahogy egy gyermek a diót… behatol az elméjébe, és azt olvas ki belőle, amit csak akar.
Igen… ellenállhatna.
De az ő ereje kevés lenne ide!
Akkor pedig jobb, ha átadja magát ennek a pusztító, mindent leromboló viharnak! Talán csak Rosalindának volt hasonló hatalma a Lady emberei közt. De talán… talán ez a férfi még nála is többet tud… vagy csak a láncok bűvereje gyengíti őt le ennyire?!
Cyrus küzdött, hogy az ösztönös ellenállását lecsökkentse, és minél inkább elengedje magát. Tudta, hogy ez az egyetlen módja a fájdalom enyhítésének, és azt, hogy húga csak akkor marad életben, ha ő most mindent megad, amit tőle akarnak…
– Obediah Cyrus Herrstein a neve, a lány a húga, Obedience
Clarinda Herrstein. A családjuk valahonnan a németalföldről származik, de ők
egész életükben vándoroltak… Furcsa módon tényleg csakis az foglalkoztatja,
hogy mi lesz a lánnyal.
– Ez nem olyan meglepő – fújt ki egy újabb adag füstöt Angel, és kissé előrébb hajolt ültében, amitől mintha halványan látszott volna a mozgás a sötétben. – Áss mélyebbre Neasden!
– Patkányfogók! Lady Bloodmoon és csatlósai így nevezték őket. Patkányfogók. A régi Grimm mese alapján… Jó név… egyébként Cyrus gyűlöli… Ő lélek-zene-szerzőnek nevezi magát… hát, ez azért kevésbé jó név, véleményem szerint… Ő, és a húga családjuk utolsó leszármazottai. A zenét használva képesek hatni az emberekre… Ha jól értem, Cyrus inkább a tettekre, a lány pedig az érzésekre… Óh, ez milyen érdekes! Amikor Bloodmoonék ráakadtak, megpróbálta védeni magát! Ez a fiú Nathaniel ellen küzdött! Ha tudta volna, hogy vámpír, és nincs lelke, még akár esélye is lehetett volna… de mivel nem tudott a lelkére hatni, elbukott. Nathaniel rendesen megkínozta a látomásaival, mielőtt vámpírrá tették volna! Komoly zsákmánynak tekintették. Amikor a Grófnő rájött, hogy még egy van, a lányt is meg akarta szerezni… De Clarinda valahogy rájött, és kijátszotta őt… „Ha tudnátok a titkainkat, semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!” Óh, milyen ügyes! Elképesztően ügyes! A zenéjével, és a mágiájával magához kötötte a bátyját! A lelkét nem adhatta vissza, de hozzá kötötte a sajátjához. Így visszatértek az eredeti érzései a testvére iránt… Kiváló trükk! Cyrus a Rendhez akarta elhozni a lányt, hogy ránk bízza. Tényleg nem érdekli, hogy ő maga életben marad-e…
– Rendben, ennyi elég lesz! – mondta a nő. – Hagyjátok itt, amíg eldöntöm, mi lesz a sorsa!
A két férfi távozott. Az ajtó előtt Willoghby megfogta a másik karját.
– Akkor most van lelke, vagy nincs?
Neasden visszafordult, és töprengve vállat vont, Végigsimított világos haján, majd megigazította a frakkját. Épp a színházból rángatták ki. Csak pár perc… ennyi kellett volna, alig tíz perc volt a darab végéig, és most… hát most ő volt az, aki előadást tarthatott egy sokkal kisebb közönség előtt. Mindig mosolygó, kékeszöld szemeit összevonta kissé, mintha komolyan gondolkodnia kellene a válaszon.
– Valójában nincs. De valahol mégis.
Willoghby kutatón nézett társára, mintha azt találgatná, szándékosan tréfát űz vele, vagy maga sem tudja, mit válaszoljon.
– Ezzel nem vagyok előrébb, Lawrence…
Neasden szélesen elvigyorodott, amit úriemberként nem túl gyakran engedett meg magának. Willoghby aggodalma persze érthető volt, ő volt a rendház biztonságának felelőse, az őrség parancsnoka, és Angelnek felelni… nos ez nem éppen álom-beosztás. Nem beszélve arról, hogy ha hibázna, hány rendtag élete kerülhet veszélybe.
– Tehát? – sürgette a választ – Elárulhat minket?
– Nem hinném – felelte teljesen őszintén. – Tudja, hogy ha kilép a birtok kapuján, halott vámpír. Ha nem mi öljük meg, majd Lady Bloodmoon, és kiskutyái széttépik. Ha kiviszi a lányt, akkor biztos, hogy megölik.
– Nem lehet ez egy jól szervezett csapda? Ők idejönnek könyörögni, mi behozzuk őket, és amikor nem figyelünk…
– Faló?
Willoghby-t bosszantotta, hogy a másik kissé félvállról veszi a dolgot, de ismerte már annyira, hogy ne felejtsen el az álarc mögé látni. Annak idején volt rá alkalma, hogy többször is bedőljön Neasden sajátos humorának, és közös gyerekkorukból nem egy olyan emléke maradt, amikor bajba is került miatta.
– Nyugalom, Digby! Tudom, hogy mekkora gondot fordítasz a biztonságra – mondta, és megigazgatta barátja egyébként kifogástalanul álló nyakkendőjét – de hidd el, én is jól végzem a feladatom! Nem találtam semmit, ami erre utalt volna, vagy akár arra, hogy valamit elrejtettek! Ha fel is akarják használni, Herrstein bizonyára nem tud róla!
Mielőtt a másik megszólalhatott volna, hozzátette:
– Egyébként is… Ha nem bízol bennem, bízz meg Angelben! Ő aztán a fiú lelkének olyan mélyéig lehatol majd, ahol talán maga Cyrus sem járt soha! Ha úgy dönt, hogy maradhat, akkor annak oka lesz. Ha pedig nem… akkor feleslegesen aggódsz előre!
Egy utolsó kaján mosollyal elindult a folyosón.
– Senki se tévedhetetlen! – kiáltott még utána aggódva Willoghby.
Lord Neasden távolodva válaszolt.
– Ez igaz! De mi már majdnem! – kacsintott, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Middleton bárója, a birtok, és a kastély hivatalos ura, és az itt működő Kék Rózsa Nemesi Klub alapító családjának leszármazottja, őfelsége a királynő lovagja, és a rendhű Willoghby család egy szem fia aggódva állt a folyosón. Bár minden tisztelete Angel Nagymesteré, valójában a biztonsági intézkedéseket mindig is kevesellte, és rengetegszer fejezte ki aggodalmát, vagy kért szigorúbb szabályozást – hasztalan.
– Ez nem olyan meglepő – fújt ki egy újabb adag füstöt Angel, és kissé előrébb hajolt ültében, amitől mintha halványan látszott volna a mozgás a sötétben. – Áss mélyebbre Neasden!
– Patkányfogók! Lady Bloodmoon és csatlósai így nevezték őket. Patkányfogók. A régi Grimm mese alapján… Jó név… egyébként Cyrus gyűlöli… Ő lélek-zene-szerzőnek nevezi magát… hát, ez azért kevésbé jó név, véleményem szerint… Ő, és a húga családjuk utolsó leszármazottai. A zenét használva képesek hatni az emberekre… Ha jól értem, Cyrus inkább a tettekre, a lány pedig az érzésekre… Óh, ez milyen érdekes! Amikor Bloodmoonék ráakadtak, megpróbálta védeni magát! Ez a fiú Nathaniel ellen küzdött! Ha tudta volna, hogy vámpír, és nincs lelke, még akár esélye is lehetett volna… de mivel nem tudott a lelkére hatni, elbukott. Nathaniel rendesen megkínozta a látomásaival, mielőtt vámpírrá tették volna! Komoly zsákmánynak tekintették. Amikor a Grófnő rájött, hogy még egy van, a lányt is meg akarta szerezni… De Clarinda valahogy rájött, és kijátszotta őt… „Ha tudnátok a titkainkat, semmi hatalmunk nem lenne többé fölöttetek!” Óh, milyen ügyes! Elképesztően ügyes! A zenéjével, és a mágiájával magához kötötte a bátyját! A lelkét nem adhatta vissza, de hozzá kötötte a sajátjához. Így visszatértek az eredeti érzései a testvére iránt… Kiváló trükk! Cyrus a Rendhez akarta elhozni a lányt, hogy ránk bízza. Tényleg nem érdekli, hogy ő maga életben marad-e…
– Rendben, ennyi elég lesz! – mondta a nő. – Hagyjátok itt, amíg eldöntöm, mi lesz a sorsa!
A két férfi távozott. Az ajtó előtt Willoghby megfogta a másik karját.
– Akkor most van lelke, vagy nincs?
Neasden visszafordult, és töprengve vállat vont, Végigsimított világos haján, majd megigazította a frakkját. Épp a színházból rángatták ki. Csak pár perc… ennyi kellett volna, alig tíz perc volt a darab végéig, és most… hát most ő volt az, aki előadást tarthatott egy sokkal kisebb közönség előtt. Mindig mosolygó, kékeszöld szemeit összevonta kissé, mintha komolyan gondolkodnia kellene a válaszon.
– Valójában nincs. De valahol mégis.
Willoghby kutatón nézett társára, mintha azt találgatná, szándékosan tréfát űz vele, vagy maga sem tudja, mit válaszoljon.
– Ezzel nem vagyok előrébb, Lawrence…
Neasden szélesen elvigyorodott, amit úriemberként nem túl gyakran engedett meg magának. Willoghby aggodalma persze érthető volt, ő volt a rendház biztonságának felelőse, az őrség parancsnoka, és Angelnek felelni… nos ez nem éppen álom-beosztás. Nem beszélve arról, hogy ha hibázna, hány rendtag élete kerülhet veszélybe.
– Tehát? – sürgette a választ – Elárulhat minket?
– Nem hinném – felelte teljesen őszintén. – Tudja, hogy ha kilép a birtok kapuján, halott vámpír. Ha nem mi öljük meg, majd Lady Bloodmoon, és kiskutyái széttépik. Ha kiviszi a lányt, akkor biztos, hogy megölik.
– Nem lehet ez egy jól szervezett csapda? Ők idejönnek könyörögni, mi behozzuk őket, és amikor nem figyelünk…
– Faló?
Willoghby-t bosszantotta, hogy a másik kissé félvállról veszi a dolgot, de ismerte már annyira, hogy ne felejtsen el az álarc mögé látni. Annak idején volt rá alkalma, hogy többször is bedőljön Neasden sajátos humorának, és közös gyerekkorukból nem egy olyan emléke maradt, amikor bajba is került miatta.
– Nyugalom, Digby! Tudom, hogy mekkora gondot fordítasz a biztonságra – mondta, és megigazgatta barátja egyébként kifogástalanul álló nyakkendőjét – de hidd el, én is jól végzem a feladatom! Nem találtam semmit, ami erre utalt volna, vagy akár arra, hogy valamit elrejtettek! Ha fel is akarják használni, Herrstein bizonyára nem tud róla!
Mielőtt a másik megszólalhatott volna, hozzátette:
– Egyébként is… Ha nem bízol bennem, bízz meg Angelben! Ő aztán a fiú lelkének olyan mélyéig lehatol majd, ahol talán maga Cyrus sem járt soha! Ha úgy dönt, hogy maradhat, akkor annak oka lesz. Ha pedig nem… akkor feleslegesen aggódsz előre!
Egy utolsó kaján mosollyal elindult a folyosón.
– Senki se tévedhetetlen! – kiáltott még utána aggódva Willoghby.
Lord Neasden távolodva válaszolt.
– Ez igaz! De mi már majdnem! – kacsintott, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Middleton bárója, a birtok, és a kastély hivatalos ura, és az itt működő Kék Rózsa Nemesi Klub alapító családjának leszármazottja, őfelsége a királynő lovagja, és a rendhű Willoghby család egy szem fia aggódva állt a folyosón. Bár minden tisztelete Angel Nagymesteré, valójában a biztonsági intézkedéseket mindig is kevesellte, és rengetegszer fejezte ki aggodalmát, vagy kért szigorúbb szabályozást – hasztalan.
Angel belépett a fénykörbe.
Cyrus fáradtan emelte rá a tekintetét, és aki nem tudta, hogy vámpír, az joggal hihette volna egy sokat látott, nehéz sorsú zenésznek.
A nő egészen közel lépett. Testéből nem áradt meleg, sem a mostanában oly kívánatosnak ható emberi illatok, olyan olt, mint egy kísértet, látomás, puszta lég és képzelet, egy illúzió, hasonlatos azokhoz, melyekkel Natahniel kínozta az elméjét.
– Angel… Harmsworth… Countess of Powie legfélelmetesebb… ellensége…
– Nem kell hízelegned, vámpír – intette le a nő.
Arca szebb volt az átlagos angolokénál, szeme és haja sötét, orra kissé hegyes, de vonásai finomsága ellenére a megjelenése mégis valami kegyetlen erőt, és rideg eleganciát sugallt. A külseje ellenére kisugárzása a legkevésbé sem volt nőies, és Cyrust nemcsak megkísértette, de szinte rabságba ejtette a gondolat, hogy a másik egészen biztosan nem ember. De ha nem az… akkor mi?!
Cyrus fáradtan emelte rá a tekintetét, és aki nem tudta, hogy vámpír, az joggal hihette volna egy sokat látott, nehéz sorsú zenésznek.
A nő egészen közel lépett. Testéből nem áradt meleg, sem a mostanában oly kívánatosnak ható emberi illatok, olyan olt, mint egy kísértet, látomás, puszta lég és képzelet, egy illúzió, hasonlatos azokhoz, melyekkel Natahniel kínozta az elméjét.
– Angel… Harmsworth… Countess of Powie legfélelmetesebb… ellensége…
– Nem kell hízelegned, vámpír – intette le a nő.
Arca szebb volt az átlagos angolokénál, szeme és haja sötét, orra kissé hegyes, de vonásai finomsága ellenére a megjelenése mégis valami kegyetlen erőt, és rideg eleganciát sugallt. A külseje ellenére kisugárzása a legkevésbé sem volt nőies, és Cyrust nemcsak megkísértette, de szinte rabságba ejtette a gondolat, hogy a másik egészen biztosan nem ember. De ha nem az… akkor mi?!
Angel végignézett a fiatalemberen. Éppen olyan volt, mint a Countess
összes többi kegyence. Csinos arc, siralmas életút, jótékony, megváltó halál.
Az egész untatta. Ebben a vámpírdívában nem volt a legkisebb egyediség sem. A
legfélelmetesebb ellenség? Ő nem mondhatta volna el ugyanezt Lady Bloodmoonról.
Persze ahhoz éppen elég bosszúságot okozott, hogy most borsot törjön az orra
alá azzal, hogy a Rend oltalmába veszi a két patkányfogót…
Lord Westright fáradtan lehuppant a kék szalon egyik kényelmes
foteljébe, és hátravetette a fejét. Alig érezte a lábait, ritkán futott ennyit,
és ilyen tempóban. Bár valódi vadász volt, aki a zsákmányt kergetve akár mérföldeket
is lohol, ha kell, ez a nap kimerítette kissé. Alig két napja volt még csak
telihold, és az elmúlt hét valahogy hemzsegett a történésektől! Ne mintha ez
cseppet is zavarta volna, sőt… Valójában még élvezte is az ilyen, és ehhez
hasonló estéket, és a fizikai fáradtságot, most mégis… Gyomra táján furcsa
csomóban gyűlt össze a feszültség, mint amikor a gyerek rossz fát tesz a tűzre,
és várja, hogy elővegyék érte.
Ő hozta a döntést. Ő volt a csoport vezetője, és ő volt az, aki a rendházba terelte a vámpírt, illetve aki utasította az őröket, hogy engedjék be. Ha bármi történik…
Kimerültnek érezte magát, de tudta, hogy ez nem olyasféle fáradtság, ami eltűnik egy hosszas alvás után. A közelgő léptek hangjára felállt, és inkább a másik ajtón távozott. A legkevésbé szerette volna most megbeszélni bárkivel a döntését, vagy akár a kelleténél előbb szembesülni annak következményeivel.
Végigsietett két termen, majd az egyik hátsó lépcsőn fel az emeletre. A folyosó üres volt, ami így éjfél tájt nem is volt túl nagy csoda. Belépett a szobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Óvatosan lopkodott az ágy felé, az elhúzott függönyök helyén beszökő szinte-semmi éjjeli fény bőven elég volt neki, hogy lássa, ami kell.
– Azt hiszed, hogy beosonhatsz anélkül, hogy észrevenném?!
A nő felé fordult, szeme megvillant a sötétben.
– Te átkozott dög! Nélkülem vadásztál! Érzem rajtad a vérszagot!
– Ugyan, Jane… – próbálta békíteni kedvesen – tudod, hogy az orvosok szerint neked még pihenned kell! A legutóbb…
– A legutóbb… persze…! Ha azt hiszed, hogy ez a kis karcolás még sokáig visszatarthat, hát nagyon tévedsz!
– Drágám…
– Néhány nap, és úja a nyomodban leszek, és akkor, jaj neked, ha rájövök, hogy félreléptél, amíg én…
Westright felnevetett. Jane Welmoore volt az egyetlen nő, aki ennyire szélsőséges érzéseket volt képes kiváltani belőle! Néha biztos volt benne, hogy darabokra tépi, máskor viszont… mint most is, ugyanazzal a mondattal minden gondját elfeledtette.
A nő dühösen felpattant, és szinte fúriaként közeledett a férfihez.
– Mi nevetni való van ezen, Henry Kilburn Westright?!
A férfi végignézett rajta. Fiatal volt, és gyönyörű, a legszebb, legkívánatosabb teremtés, akit valaha látott. Hosszú, szőke haja hullámos fürtökben hullott alá, és amikor átváltozott, akkor is megőrizte ragyogó méz-színét. A szépséges arcból villogó, haragos kék szemek meredtek rá, és a szépen ívelt ajakak, melyek olykor vad tépőfogakat rejtettek, most remegtek a dühtől.
Megragadta a lány karját, és úgy szorította a falhoz, mintha préda lenne, majd lihegve préselte hozzá magát, és az arcához szorította a sajátját.
– Őrült nőszemély!
A következő pillanatban a ruha anyaga hangos reccsenéssel adta meg magát, és néhány pillanattal később a csillagok is inkább egy felhő mögé rejtőztek zavarukban.
Ő hozta a döntést. Ő volt a csoport vezetője, és ő volt az, aki a rendházba terelte a vámpírt, illetve aki utasította az őröket, hogy engedjék be. Ha bármi történik…
Kimerültnek érezte magát, de tudta, hogy ez nem olyasféle fáradtság, ami eltűnik egy hosszas alvás után. A közelgő léptek hangjára felállt, és inkább a másik ajtón távozott. A legkevésbé szerette volna most megbeszélni bárkivel a döntését, vagy akár a kelleténél előbb szembesülni annak következményeivel.
Végigsietett két termen, majd az egyik hátsó lépcsőn fel az emeletre. A folyosó üres volt, ami így éjfél tájt nem is volt túl nagy csoda. Belépett a szobájába, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Óvatosan lopkodott az ágy felé, az elhúzott függönyök helyén beszökő szinte-semmi éjjeli fény bőven elég volt neki, hogy lássa, ami kell.
– Azt hiszed, hogy beosonhatsz anélkül, hogy észrevenném?!
A nő felé fordult, szeme megvillant a sötétben.
– Te átkozott dög! Nélkülem vadásztál! Érzem rajtad a vérszagot!
– Ugyan, Jane… – próbálta békíteni kedvesen – tudod, hogy az orvosok szerint neked még pihenned kell! A legutóbb…
– A legutóbb… persze…! Ha azt hiszed, hogy ez a kis karcolás még sokáig visszatarthat, hát nagyon tévedsz!
– Drágám…
– Néhány nap, és úja a nyomodban leszek, és akkor, jaj neked, ha rájövök, hogy félreléptél, amíg én…
Westright felnevetett. Jane Welmoore volt az egyetlen nő, aki ennyire szélsőséges érzéseket volt képes kiváltani belőle! Néha biztos volt benne, hogy darabokra tépi, máskor viszont… mint most is, ugyanazzal a mondattal minden gondját elfeledtette.
A nő dühösen felpattant, és szinte fúriaként közeledett a férfihez.
– Mi nevetni való van ezen, Henry Kilburn Westright?!
A férfi végignézett rajta. Fiatal volt, és gyönyörű, a legszebb, legkívánatosabb teremtés, akit valaha látott. Hosszú, szőke haja hullámos fürtökben hullott alá, és amikor átváltozott, akkor is megőrizte ragyogó méz-színét. A szépséges arcból villogó, haragos kék szemek meredtek rá, és a szépen ívelt ajakak, melyek olykor vad tépőfogakat rejtettek, most remegtek a dühtől.
Megragadta a lány karját, és úgy szorította a falhoz, mintha préda lenne, majd lihegve préselte hozzá magát, és az arcához szorította a sajátját.
– Őrült nőszemély!
A következő pillanatban a ruha anyaga hangos reccsenéssel adta meg magát, és néhány pillanattal később a csillagok is inkább egy felhő mögé rejtőztek zavarukban.
Amikor kinyílt az ajtó, Kirsbury kissé meglepetten vette
tudomásul, hogy a teremben a megszokott, máskor üres helyen ezúttal ott ül
Angel Harmsworth tanácsos.
Persze ő hívatta a férfit. De ez sosem akadályozta meg abban, hogy megvárassa azokat, akikkel dolga van. Kirsbury nem emlékezett olyan alkalomra, amikor Angel egyedül várt volna valakire a teremben, így kissé gyanakodva, és óvatosan ült le az asztal másik oldalán.
A nő nem szólt semmit, csak beleszívott a cigarettájába, és a férfi szemébe nézett.
Liam Kirsbury állta a pillantását. Hirtelen jó kedv szállta meg, kedvelte az efféle játékokat, még akkor is, ha tudta, hogy a másik aligha annak szánja. Felemelte erőteljes csontozatú, keskeny arcát, és különös vonású, szép szemei mosolyra húzódtak.
– Mozgalmas este!
Angel ismét beleszívott a cigarettájába, de mire kifújta a füstöt már nyílt is az ajtó, hogy két nő csatlakozzon hozzájuk.
Az egyikük magas volt, vékony, és szőke, mindig bánatos szemei voltak finom vonású, de amúgy jellegtelen arcának ékességei. Hosszú, régimódi, sötét ruhájában szótlanul foglalt helyet, és bár mindig olyannak tűnt, mint akit a világ gondjának súlya nyomaszt, a körülötte áramló energiák mindenki számára pozitívvá tették jelenlétét.
– Üdv Abbie – köszöntötte a férfi, majd pillantása a másik, fiatal lányra esett. – Olivia!
A másik nő húszas évei közepén járhatott, kellemes, egyszerű vonású arcán ezúttal komoly fáradtság ült, szemei vörösek voltak, barna hajának néhány tincse itt-ott kiszökött egyébként szoros kontyából. Ruhájának ujja véres volt, és ahogy a székre rogyott, látszott rajta, hogy ereje végső határán áll.
– Nos? – kérdezte Angel, mintha mi sem lenne természetesebb.
Olivia fáradtan megszólalt.
– A műtét sikerült. Amos… vagyis Mr. Healier még a lánnyal van… És ahhoz, hogy túlélje kellett nemcsak a prof, de Kirsbury nagymester segítsége is… Mi már nem tudtunk volna eleget tenni egymagunk…
Olivia Anne Treves apja nyomdokait követte az orvosi pályán. Persze nem járhatott egyetemre, és nem is praktizálhatott nyilvánosan, így amikor az öreg doktor rádöbbent, hogy kisebbik lányának nem csak az érdeklődése hatalmas, de a tehetsége is döbbenetes, az egyetlen utat választotta, ami mindenkinek megfelelhetett. Megóvta lányát a világ okozta csalódástól, lehetővé tette számára, hogy tanuljon és gyógyítson, és nem mellesleg egy nagyszerű orvossal ajándékozta meg a rendet. Professzor Brooks annyira megkedvelte a lányt, hogy maga mellé vette, ami mindenki számára felért egy csodával. Ugyanis Frank Brooks sosem kedvelt senki… legalább is azokban az időkben, amire még bárki vissza tudott emlékezni…
Kirsbury elvigyorodott.
Valóban asszisztálnia kellett a műtétnél, ez szerencsére ezúttal a professzor nem abban kérte a segítségét, hogy valami borzalmas lényt keltsen életre – igen, ez kedvenc szórakozásai közé tartozott, és amikor az orvoslás nem volt elégséges, a mágus nagymesterhez fordult segítségért.
A lány, akinek az életéért szinte egész éjjel küzdöttek, olyan fiatal volt, hogy Kirsbury szinte megsajnálta.
Persze ő hívatta a férfit. De ez sosem akadályozta meg abban, hogy megvárassa azokat, akikkel dolga van. Kirsbury nem emlékezett olyan alkalomra, amikor Angel egyedül várt volna valakire a teremben, így kissé gyanakodva, és óvatosan ült le az asztal másik oldalán.
A nő nem szólt semmit, csak beleszívott a cigarettájába, és a férfi szemébe nézett.
Liam Kirsbury állta a pillantását. Hirtelen jó kedv szállta meg, kedvelte az efféle játékokat, még akkor is, ha tudta, hogy a másik aligha annak szánja. Felemelte erőteljes csontozatú, keskeny arcát, és különös vonású, szép szemei mosolyra húzódtak.
– Mozgalmas este!
Angel ismét beleszívott a cigarettájába, de mire kifújta a füstöt már nyílt is az ajtó, hogy két nő csatlakozzon hozzájuk.
Az egyikük magas volt, vékony, és szőke, mindig bánatos szemei voltak finom vonású, de amúgy jellegtelen arcának ékességei. Hosszú, régimódi, sötét ruhájában szótlanul foglalt helyet, és bár mindig olyannak tűnt, mint akit a világ gondjának súlya nyomaszt, a körülötte áramló energiák mindenki számára pozitívvá tették jelenlétét.
– Üdv Abbie – köszöntötte a férfi, majd pillantása a másik, fiatal lányra esett. – Olivia!
A másik nő húszas évei közepén járhatott, kellemes, egyszerű vonású arcán ezúttal komoly fáradtság ült, szemei vörösek voltak, barna hajának néhány tincse itt-ott kiszökött egyébként szoros kontyából. Ruhájának ujja véres volt, és ahogy a székre rogyott, látszott rajta, hogy ereje végső határán áll.
– Nos? – kérdezte Angel, mintha mi sem lenne természetesebb.
Olivia fáradtan megszólalt.
– A műtét sikerült. Amos… vagyis Mr. Healier még a lánnyal van… És ahhoz, hogy túlélje kellett nemcsak a prof, de Kirsbury nagymester segítsége is… Mi már nem tudtunk volna eleget tenni egymagunk…
Olivia Anne Treves apja nyomdokait követte az orvosi pályán. Persze nem járhatott egyetemre, és nem is praktizálhatott nyilvánosan, így amikor az öreg doktor rádöbbent, hogy kisebbik lányának nem csak az érdeklődése hatalmas, de a tehetsége is döbbenetes, az egyetlen utat választotta, ami mindenkinek megfelelhetett. Megóvta lányát a világ okozta csalódástól, lehetővé tette számára, hogy tanuljon és gyógyítson, és nem mellesleg egy nagyszerű orvossal ajándékozta meg a rendet. Professzor Brooks annyira megkedvelte a lányt, hogy maga mellé vette, ami mindenki számára felért egy csodával. Ugyanis Frank Brooks sosem kedvelt senki… legalább is azokban az időkben, amire még bárki vissza tudott emlékezni…
Kirsbury elvigyorodott.
Valóban asszisztálnia kellett a műtétnél, ez szerencsére ezúttal a professzor nem abban kérte a segítségét, hogy valami borzalmas lényt keltsen életre – igen, ez kedvenc szórakozásai közé tartozott, és amikor az orvoslás nem volt elégséges, a mágus nagymesterhez fordult segítségért.
A lány, akinek az életéért szinte egész éjjel küzdöttek, olyan fiatal volt, hogy Kirsbury szinte megsajnálta.
– Túléli?
Olivia mélyet sóhajtott.
– Nem bocsátkoznék jóslatokba, de…
– Persze, hogy túléli – várta rá a férfi, majd a három nő lesújtó pillantásainak kereszttüzében elvigyorodott. – ott voltam. Nem lehet kérdés, hogy túléli-e… Talán nem gyógyul majd olyan gyorsan, de ha azt vesszük, hogy egy hajszál híja volt csak akkor azt mondanám, a kislány szerencsés.
Olivia mélyet sóhajtott.
– Nem bocsátkoznék jóslatokba, de…
– Persze, hogy túléli – várta rá a férfi, majd a három nő lesújtó pillantásainak kereszttüzében elvigyorodott. – ott voltam. Nem lehet kérdés, hogy túléli-e… Talán nem gyógyul majd olyan gyorsan, de ha azt vesszük, hogy egy hajszál híja volt csak akkor azt mondanám, a kislány szerencsés.
– Szerencsés?! – nézett rá döbbenten az ifjú teremtés.
– Persze – vont vállat a mester. – Szerencsés, hogy időben ideértek, szerencsés, hogy a legjobb orvosok keze közé került, és nem utolsó sorban, szerencsés, hogy éppen itt voltam.
– Persze – vont vállat a mester. – Szerencsés, hogy időben ideértek, szerencsés, hogy a legjobb orvosok keze közé került, és nem utolsó sorban, szerencsés, hogy éppen itt voltam.
– Jól van – bólintott Angel, és mintha egy pillanatra oldódott
volna mindig kemény közönye – Olivia, kérlek, tolmácsold a köszönetem a
többieknek is. Most pedig menj pihenni, hosszú, és fárasztó éjszaka áll
mögötted!
– Igen, Angel! – bólintott a lány felemelkedve. – Nagymesterek!– biccentett, majd sietve távozott.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, hárman maradtak odabent.
– Igen, Angel! – bólintott a lány felemelkedve. – Nagymesterek!– biccentett, majd sietve távozott.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, hárman maradtak odabent.
– Abbie?
– Csak megerősíthetem, amit már tudtál – mondta halkan a másik nő.
Hangja épp oly szelíd volt, és finom, mint az egész lénye.
– A lány létrehozott egy mágiát, mellyel ideiglenesen megidézte a testvére lelkét, és egy darabját, ha úgy tetszik, visszaadta neki. Magához láncolta, a másik felét pedig a fiú testéhez, így a kapocs köztük elvághatatlan. Talán még a halál sem lenne elég, hogy elválassza őket…
– Különleges…
– Azért azt szögezzük le, hogy bár a megoldás zseniális – tette hozzá furcsa vigyorral a férfi – ezt a mágiát valószínűleg nem fogja tudni megismételni soha többé.
– Miért…
– Tudom, hogy Angel mesterünk első gondolata azonnal az, hogyan használhatnánk fel ezt az erőt a többi ellen…. nem igaz?! – szakította félbe Abbie-t – De a mágia egyik legalapvetőbb eleme ezúttal az a hihetetlen energia, ami a két testvért életében összekötötte, az az érzelmi kapocs, és az az állapot, amikor a lány rádöbbent a valóságra, és kiutat keresett… nem rekonstruálható. Egyébként is ez a lélek-mágia nagyon összetett…
– De kétség kívül hasznukat vehetnénk a rend szolgálatában! – tette hozzá Abbie a mester el nem hangzott kérdésére válaszolva. – A fiú ugyan első sorban a tetteket, míg a lány az érzelmi hátteret tudja manipulálni, de mindketten képesek a másik síkon is mozogni, ha muszáj. És mondanom sem kell, hogy a kettejük együttes ereje messze túlszárnyalja azt, amit egyedül elérhetnek.
– Csak megerősíthetem, amit már tudtál – mondta halkan a másik nő.
Hangja épp oly szelíd volt, és finom, mint az egész lénye.
– A lány létrehozott egy mágiát, mellyel ideiglenesen megidézte a testvére lelkét, és egy darabját, ha úgy tetszik, visszaadta neki. Magához láncolta, a másik felét pedig a fiú testéhez, így a kapocs köztük elvághatatlan. Talán még a halál sem lenne elég, hogy elválassza őket…
– Különleges…
– Azért azt szögezzük le, hogy bár a megoldás zseniális – tette hozzá furcsa vigyorral a férfi – ezt a mágiát valószínűleg nem fogja tudni megismételni soha többé.
– Miért…
– Tudom, hogy Angel mesterünk első gondolata azonnal az, hogyan használhatnánk fel ezt az erőt a többi ellen…. nem igaz?! – szakította félbe Abbie-t – De a mágia egyik legalapvetőbb eleme ezúttal az a hihetetlen energia, ami a két testvért életében összekötötte, az az érzelmi kapocs, és az az állapot, amikor a lány rádöbbent a valóságra, és kiutat keresett… nem rekonstruálható. Egyébként is ez a lélek-mágia nagyon összetett…
– De kétség kívül hasznukat vehetnénk a rend szolgálatában! – tette hozzá Abbie a mester el nem hangzott kérdésére válaszolva. – A fiú ugyan első sorban a tetteket, míg a lány az érzelmi hátteret tudja manipulálni, de mindketten képesek a másik síkon is mozogni, ha muszáj. És mondanom sem kell, hogy a kettejük együttes ereje messze túlszárnyalja azt, amit egyedül elérhetnek.
Angel elgondolkodva nézte a két nagymestert.
– Akkor mi hárman tudatjuk Cyrus Herrsteinnel, hogy ezentúl mindketten a rend oltalma alatt állnak, és közöljük vele a szabályokat, amikhez tartaniuk kell magukat. Ezután ti ketten megerősítitek a lány mágiáját, és megszabadítjátok a fiút minden olyan köteléktől, ami Bloodmoon, vagy az emberei felé irányul. Vegyétek el a félelmét is, de a tudatot, hogy mindkettejükre vadásznak, illetve hogy a lány halálát akarják mindenáron, hagyjátok meg! Ha a lány elég erős lesz, ő következik majd… addig is… azt hiszem, ez egy hasznos éjszaka volt.
– Akkor mi hárman tudatjuk Cyrus Herrsteinnel, hogy ezentúl mindketten a rend oltalma alatt állnak, és közöljük vele a szabályokat, amikhez tartaniuk kell magukat. Ezután ti ketten megerősítitek a lány mágiáját, és megszabadítjátok a fiút minden olyan köteléktől, ami Bloodmoon, vagy az emberei felé irányul. Vegyétek el a félelmét is, de a tudatot, hogy mindkettejükre vadásznak, illetve hogy a lány halálát akarják mindenáron, hagyjátok meg! Ha a lány elég erős lesz, ő következik majd… addig is… azt hiszem, ez egy hasznos éjszaka volt.
Kirsbury vigyorogva dőlt hátra a székén.
– Kíváncsi lennék a Grófnő arcára, amikor szembesül a veszteségével…
– Kíváncsi lennék a Grófnő arcára, amikor szembesül a veszteségével…
Clarinda a betegszoba hófehér ágyán ült. Még komoly fájdalmai
voltak, de Healier doktor minden látogatása után egyre jobban érezte magát. Nem
merte megkérdezni, de biztos volt benne, hogy a szakállas, bánatos szemű
férfinek különleges ereje van. Valami olyasmi, amivel gyógyítani tud. Képesség.
Akár az övé, és a testvéréé.
Clarinda amint magához tért, azonnal Cyrusról érdeklődött, és csak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy semmi baja. Mindenbe azonnal beleegyezett, amit a Rend, Angel, és a nagymesterek kikötöttek, csupán annyit kért, hogy testvérét ne érje bántódás. Az, hogy nem hagyhatják el a birtokot, és mágiájukat nem használhatják rendtagon a nagymesterek előzetes engedélye nélkül, nem tűnt nagy árnak. Biztonságban érezte magát a fehér, egyszerű szobában, és az egyetlen fájdalma az volt, hogy testvérét még nem láthatta.
Abbie Barrington, az a különleges, kedves nő vele töltötte az egész délutánt, és mielőtt elment, visszaadta neki a fuvoláját. Cyrus szobájából hozták el szegényes holmijukkal, és bár nem tudta, miért bíznak meg benne, ismervén titkukat, mégis hihetetlenül hálás volt érte.
Clarinda amint magához tért, azonnal Cyrusról érdeklődött, és csak akkor nyugodott meg, amikor megtudta, hogy semmi baja. Mindenbe azonnal beleegyezett, amit a Rend, Angel, és a nagymesterek kikötöttek, csupán annyit kért, hogy testvérét ne érje bántódás. Az, hogy nem hagyhatják el a birtokot, és mágiájukat nem használhatják rendtagon a nagymesterek előzetes engedélye nélkül, nem tűnt nagy árnak. Biztonságban érezte magát a fehér, egyszerű szobában, és az egyetlen fájdalma az volt, hogy testvérét még nem láthatta.
Abbie Barrington, az a különleges, kedves nő vele töltötte az egész délutánt, és mielőtt elment, visszaadta neki a fuvoláját. Cyrus szobájából hozták el szegényes holmijukkal, és bár nem tudta, miért bíznak meg benne, ismervén titkukat, mégis hihetetlenül hálás volt érte.
A nap már egy órája lenyugodott, de Cyrus nem mert kilépni a neki
kirendelt szobából. Rettenetes félelem gyötörte, a félelem, hogy bármely
rendtag, aki szembe jön a folyosón, úgy tekint majd rá, mint vérre szomjazó,
gyilkos szörnyetegre. Tudta, hogy valójában az is… de nem ő választotta ezt a
sorsot! Bármit megadott volna, ha visszafordíthatja az időt, és elkerülheti a
végzetes találkozást! Bármit… vagyis… szinte bármit.
Kitárta az ablakot, és valamiféle reményt keresett a beáramló, hideg, télvégi éjjel levegőjében. Valamit, ami azt súgná, hogy minden jól van, ahogy van. Hogy húga biztonságban lesz a Rend védelmében, hogy egyszer őt is elfogadják, vagy legalább ő maga elfogadja majd saját magát. Lehunyta a szemét, és széttárt karral állt az ablak előtt, a jeges szél testére tapasztotta vékony fehér ingét. Szikár alakja olybá tűnt, hogy mindjárt kizuhan a parkba, és ha így történt volna, a távoli szemlélő nem tudta volna megmondani, hogy baleset, vagy öngyilkosság történt…
Odalentről mintha halk zene szólalt volna meg, majd kitártak egy ablakot, és a hangok akadálytalanul kiszabadultak az éjszakába. Cyrus azonnal felismerte a dallamot. Ez volt az utolsó dal, amit írt, és elküldött Clarindának! Senki más nem ismerte ezt a kottát, ezeket a futamokat, csakis a testvére, és most, hogy hallotta…
– Húgom… – suttogta, és hosszú, hosszú idő óta először egy könnycsepp gördült le az arcán.
Az asztalhoz lépett, és kezébe fogta a hegedűjét. Kiült az ablakba, és bekapcsolódott a lentről felfelé szálló dallamba. Hosszú ideje nem volt olyan boldog, mint amikor a fuvola szívfájdító kesergéséhez csatlakozhatott az ő síró, zokogó hegedűje…
Kitárta az ablakot, és valamiféle reményt keresett a beáramló, hideg, télvégi éjjel levegőjében. Valamit, ami azt súgná, hogy minden jól van, ahogy van. Hogy húga biztonságban lesz a Rend védelmében, hogy egyszer őt is elfogadják, vagy legalább ő maga elfogadja majd saját magát. Lehunyta a szemét, és széttárt karral állt az ablak előtt, a jeges szél testére tapasztotta vékony fehér ingét. Szikár alakja olybá tűnt, hogy mindjárt kizuhan a parkba, és ha így történt volna, a távoli szemlélő nem tudta volna megmondani, hogy baleset, vagy öngyilkosság történt…
Odalentről mintha halk zene szólalt volna meg, majd kitártak egy ablakot, és a hangok akadálytalanul kiszabadultak az éjszakába. Cyrus azonnal felismerte a dallamot. Ez volt az utolsó dal, amit írt, és elküldött Clarindának! Senki más nem ismerte ezt a kottát, ezeket a futamokat, csakis a testvére, és most, hogy hallotta…
– Húgom… – suttogta, és hosszú, hosszú idő óta először egy könnycsepp gördült le az arcán.
Az asztalhoz lépett, és kezébe fogta a hegedűjét. Kiült az ablakba, és bekapcsolódott a lentről felfelé szálló dallamba. Hosszú ideje nem volt olyan boldog, mint amikor a fuvola szívfájdító kesergéséhez csatlakozhatott az ő síró, zokogó hegedűje…